7. fejezet

Az éjszakáig tartó bulizás ellenére nem okozott nehézséget a korán kelés. Még 6 óra sem volt, amikor már lezuhanyozva pakolgattam egy táskába, amit magammal készültem vinni Kanadába. Justin természetesen még mélyen aludt, szerintem semmivel nem lehetett volna felébreszteni, ezért nem is próbáltam meg csendes lenni. Vagy... talán nem is akartam. Titkon abban reménykedtem, hogy sikerül őt felzavarnom az álmából, mivel kicsit dühös voltam rá. Nagyon sokat ivott tegnap, annak ellenére, hogy többször megkértem őt, hogy ne tegye, de nem hallgatott rám. Nem vesztünk össze, csupán nem szóltam hozzá, amikor észrevettem, hogy egyáltalán nem veszi tudomásul amire kértem. Természetesen ő próbált kedves lenni a hazaúton, és elismerem, párszor sikerült még meg is nevettetnie, de ettől függetlenül tudtam, hogy nem szabad hagynom magam.
Mivel tudtam, hogy szörnyen másnapos lesz mikor felébred, és még egyetlen egy ruhadarabot sem pakolt be magának, ezért az ő holmiját is elkészítettem. Persze nem szívességből, hanem mert nem akartam elkésni. Mire végeztem már negyed 7 volt, ezért odasétáltam mellé, hogy felébresszem.
 - Justin. - szóltam, és végigsimítottam a csupasz hátán, de ő meg sem mozdult. - Justin, ébresztő. - próbálkoztam újból, ezúttal kicsit hangosabban.
- Em... ne... - nyöszörgött, de csupán csak ezt a két szót sikerült kivennem abból amit mondani akart, ugyanis az arcát a párnába nyomta, így szinte lehetetlen volt, hogy megértsem.
- Figyelj, megígérted az apukádnak és a tesódinak, szóval most azonnal kelj ki az ágyból és szedd össze magad, különben elfogunk késni! - szóltam rá újból, mire megmozdult, és a fejét felém fordította.
- Nem mehetnénk valami későbbi géppel? - kérdezte nagy nehezen, de úgy látszott, hogy még ezt a pár szót is csak nagy nehézségek árán szedte össze, mintha legalább egy töbszörösen összetett mondatot kellett volna elmondania.
- Nem! Mondtam neked tegnap, de te egyáltalán nem figyeltél rám, hát sajnálom. Kelj fel, megyek és csinálok neked egy kávét. - mondtam dühösen, miközben felálltam mellőle. A konyhába indultam, amikor meghallottam egy újabb nyögést tőle, ezért az ajtóból még visszanéztem, és nem úgy nézett ki, mint aki kiakarna kelni az ágyból.  - Justin! Nem akarlak az ágyban találni mire visszajövök! - intéztem felé ezeket a szavakat, majd kimentem a szobából. Amint hátat fordítottam neki egy apró mosoly kúszott az arcomra, ugyanis azon kívül, hogy dühített, kicsit azért szórakoztatott is a másnapos Justin látványa, és az, hogy így szenved.
Amikor a kávét elkészítettem és visszamentem szinte biztos voltam benne, hogy meg sem mozdult, de nagy meglepetésemre már nem volt az ágyban, és a fürdőszobából vízcsobogást hallottam, biztos zuhanyzott. Bementem hozzá, hogy ameddig zuhanyozik kisminkeljem magam, és így reggelizés után eltudjunk indulni. Szinte majdnem egyszerre végeztünk, és csak a tükörből néztem rá, miközben megtörölközött, majd magára kapkodta a ruháit. Nem úgy tűnt mint akinek a legjobb kedve van, a szemeit összehúzta, és eléggé mogorva arcot vágott, nyilván fájt a feje. Nem szóltam semmit, csak elvégeztem magamon az utolsó simításokat, és pont végeztem amikor Justin odajött hozzám. Mellém állt, kezeit átfonta a derekamon, a fejét pedig a vállamhoz döntötte.
- Em.. - motyogta.
- Igen? - kérdeztem kíváncsian, és bíztam benne, hogy esetleg bocsánatot akar kérni, de sajnos nem.
- Fáradt vagyok.
- Majd alszol a gépen, most gyere, készítettem reggelit és kávét. Nemsokára indulnunk kell. - mondtam, kicsit csalódottan, aztán lefejtettem az ölelő karjait a derekamról, majd a konyhába siettem. Hallottam a lépteit, ebből tudtam, hogy követ, de nem szólt egy szót sem. Halkan leültünk az asztalhoz, és míg én enni kezdtem, ő magához húzta a kávéját.
- Nem eszel? - kérdeztem pár perc elteltével, amikor szinte már az asztalon feküdt.
- Nincs étvágyam.
Nem mondtam semmit erre, ráhagytam inkább. Miután végeztem elpakoltam az asztalról, összeszedtem még pár dolgot, és szóltam Justinnak, hogy jó lenne, ha felemelné végre a seggét a konyhaasztaltól és elindulnánk. Szó nélkül teljesítette a kérésemet, aztán felkapta az egyik nagyobb táskát, amit az ajtóhoz készítettem és kiment. Még egyszer körülnéztem, és a fontosabb dolgokat gyorsan átfuttattam az agyamon, remélve, hogy mindent betettem, majd követtem Justin. Először csodálkoztam, hogy az én autómba pakolt, de aztán rájöttem, hogy nyilván semmi kedve nem volt vezetni. Nem kérdeztem semmit, csak beültem mellé, aztán elindultunk.
- Emma, most mi bajod van egész reggel? - fordult hirtelen felém, mikor már vagy 5 perce úton voltunk, és pont megálltunk egy pirosat jelző közlekedési lámpánál.
- Semmi. - feleltem közömbösséget színlelve.
- De látom rajtad, hogy valamiért neheztelsz rám. Nem elég, hogy a fejem majd szétrobban még azon is gondolkozzak, hogy mitől vagy megsértődve.
-Tudhatnád, mellesleg ha nem ittál volna annyit, akkor nem lenne most semmi bajod. - mondtam, és tudtam, hogy ebből azonnal rájön, miért haragszok.
- Gondolhattam volna, hogy ez a bajod. - sóhajtott, és közben fejét hátravetette. Nem láttam, de szinte biztos voltam benne, hogy megforgatta a szemét. - Bocsánat, hogy jól éreztem magam, nem tudtam, hogy nekem már ezt sem szabad.
- Én nem ezt mondtam, Justin, és ezt te is tudod, szóval ne forgasd ki a szavaimat! - néztem rá dühösen, és a hangom akaratom ellenére felemelkedett. - Jazzy biztos örülni fog, ha hozzád sem lehet majd szólni.
- Könyörgöm ne kiabálj, Emma. - kért, és összeszorította a szemeit, mintha ezzel elérhetné, hogy ne halljon semmit.
- Mindegy, hagyjuk inkább. Nem akarok veled összeveszni.
- Úgy látszik mégis sikerült. - motyogta, én pedig inkább úgy csináltam, mintha meg sem hallottam volna. Egy pillanatra átvillant a fejemen, hogy talán túlreagálom, de amilyen gyorsan csak tudtam inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat. Az igazat megvallva nem haragudtam rá annyira, csupán egy bocsánat kérésre vártam.
Az út további részben egyikünk sem szólt semmit, csak a rádióból szóló zene miatt nem érezte egyikünk sem kínosnak ezt a csendet. Szerencsére nem késve értünk oda Pattiehoz, ugyanis volt még 5 perc 7-ig, aminek nagyon örültem. Utáltam késni, de Justin miatt elég gyakran előfordul, ha együtt kell megjelennünk valahol.
Kopogás nélkül léptünk be Pattie lakásába.
- Sziasztok. - jött ki a konyhából, hatalmas mosollyal az arcán, miután bezártuk az ajtót, ezzel kisebb zajt csapva.
- Szia. - üdvözöltem, majd adtam neki egy puszit, és megöleltem.
- Örülök, hogy nem késtetek el.  Nem gondoltam, hogy ideértek időőben. - nevetett, aztán elengedett, és Justinhoz fordult.
- Szépen nézel ki, kisfiam. - mondta kicsit dorgálóan, de nem dühösen, majd őt is megölelte. Gondolom, mire értette Pattie. Justin kialvatlan volt, szinte látványosan szenvedett. Másnak talán úgy tűnhet, hogy beteg vagy csak szimplán fáradt, de mi tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy mi a baja.
- Anya, ne kezd te is jó? Épp elég Emmát hallgatni.
Dühösen néztem rá, de inkább szó nélkül hagytam, mint ma már olyan sok mindent, pedig még csak reggel hét óra volt. Dühöngve mentem be a konyhába, ott hagyva őket, és inkább ittam egy pohár narancslevet. Komolyan, nem akartam elhinni, hogy még ő van megsértődve. Miért nem képes egyszerűen csak bocsánatot kérni, aztán túl is juthatnánk az egészen. Tökéletes lesz ez az utazás.
- Emma, akkor indulnánk. - jött be Pattie egyedül. - Justin még elment a mosdóba, mindjárt jön.
- Rendben, tőlem mehetünk. - bólintottam.
- Összevesztetek? - halkította le kicsit a hangját.
- Nem... vagyis kicsit inkább csak összeszólalkoztunk. Tudod, rengetegszer megkértem, hogy ne igyon, és ő teljesen figyelmen kívül hagyta a kérésemet. Ez feldühít. Tudtam, hogy másnapos lesz, és nem akartam, hogy így menjünk Kanadába. Egyszerűen csak azt szeretném, hogy kérjen bocsánatot, de csak azt értem el, hogy most már ő is haragszik rám, mert szerinte én nem hagyom őt szórakozni, de ez nincs így. - hadartam el neki gyorsan, és kihallatszott a hangomból az elkeseredettség.
- Figyelj, ne szólj hozzá, és akkor majd rájön, hogy mit akarsz. Most hagyd, a repülőn elalszik, aztán mire felébred remélhetőleg nem lesz ilyen nyűgös.
- Reméljük. - bólogattam reménykedve. Több szót már nem váltottunk ezzel a témával kapcsolatban, mert megjelent Justin, így elindultunk a reptérre.
Nem akartunk magángéppel menni, így egy utasszállító első osztályán utaztunk. Ahogy azt Pattievel előre láttuk, Justinnak 10 perc sem kellet és már aludt is, így mi ketten halkan beszélgettünk.
Nagyon vártam már, hogy odaérjünk, imádok ott lenni. Jazzy és Jaxo egyszerűen fantasztikusak, ahogy Jeremy és Erin is.
Az út felénél Justin felébredt, ami meglepetésként ért, azt hittem, hogy leszálláskor kell majd őt ébresztgetni. Először nem szólt semmit, majd pár perc elteltével észrevettem,  hogy figyel, de nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.
- Emma. - hallottam meg hirtelen, egész közelről a hangját, aztán megéreztem a fejét a vállamon.
- Igen? - kérdeztem egy kicsit kedvesebben, mint ahogy eddig a nap folyamán hozzászóltam.
- Ne haragudj rám. - suttogta a fülembe, azon az aranyos, rekedtes hangján, amilyen ébredés után szokott neki lenni. Sikerült elfojtanom egy mosolyt, de azért ráemeltem a tekintetemet. - Tudom, hogy egy idióta voltam, és nem hallgattam rád. Sajnálom.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy hagyom erőlködni még egy kicsit, de aztán ahogy megláttam kérlelő, és még mindig fáradt szemeit, megenyhültem. Meg azt sem akartam, hogy így menjünk az apjához.
- Felejtsük el, oké? - ajánlottam, mire nagy szemekkel nézett rám, de azért lelkesen bólogatott.
- Szeretlek, Em. Te vagy nekem a legfontosabb, nem akarok veszekedni veled.
- Én is szeretlek. - mosolyogtam rá. Szeretem amikor ilyeneket mond nekem, ezek nagyon jól esnek, és ilyenkor mindig átfut a testemen valami fura, de kellemes érzés, amitől soha nem akarok megszabadulni.
Ő is elmosolyodott, majd adott egy kisebb puszit, amiből végül egy csók lett, de szerintem egyikünk sem bánta. Ezután Justin már nem aludt vissza, és felesleges is lett volna. Láttam rajta, hogy még mindig nem érzi olyan jól magát, de nem tette szóvá. Az út további részében halkan beszélgettünk, néha-néha Pattie is becsatlakozott, de ő inkább egy könyvet olvasott. Mindhárman nagyon vártuk már, hogy megkérkezzünk, főleg Justin. Leszálltunk, és már bent voltunk a repülőtéren, én pont Justinra pillantottam, amikor egy óriási vigyor terült el az arcán, aztán a kezemet elengedve legugolt, széttárta a karjait, és Jazzy szaladt az ölébe hangosan kacagva. Kis kezeit átfonta Justin nyakán, és szorosan hozzábújt. Ez a látvány megmosolyogtatott, majd felpillantottam és megláttam a vigyorgó Jeremyt, Jaxonnal a karjaiban.
- Sziasztok. - köszöntem, és Jeremytől kaptam egy puszit is, aztán Jaxo felé fordultam. - Szia, kérhetek tőled is egy puszit? - kérdeztem, ő pedig bőszen bólogatva közelebb tolta hozzám a fejét, én pedig odatartottam az arcomat, egy nagy cuppanós puszira.
- Szerintem menjünk, így is szerencsénk van, hogy eddig nem szúrtak ki minket. - mondta Jeremy, miután üdvözölte Justint, és Pattiet is, mi pedig egyetértve vele, elindultunk. Jazzyt szinte el sem lehetett szakítani Justintól, hatalmas lelkesedéssel mesélte, hogy már mennyire várta az érkezésünket, és hogy Erinnel milyen meglepetést csináltak nekünk. Mindannyian mosolyogva hallgattuk, nekünk meg sem kellett szólalnunk, egész úton elszórakoztatta a társaságot. Néha a tekintetem összeakadt Justinéval, akit már régóta nem láttam ennyire boldognak, mint most, és ez megnyugvással töltött el. Örültem, hogy sikerült kibékülnünk, így már tudtam, hogy csodás pár napnak nézünk elébe.