14. fejezet

Justin

- Gyere ki, kölyök - szólt Scooter hangja az üveg túloldaláról.
- Rossz volt, tudom - előztem meg, mielőtt alkalma lett volna leszúrni, amiatt, hogy nem teljesítek jól.
- Lehetne jobb is - jegyezte meg, de nem volt neheztelő a hangja.
Én viszont annál jobban nehezteltem magamra. A kezembe vettem egy ásványvizes üveget, aztán kimentem a folyosóra, és leültem azt ajtó mellett a földre. A hátam a falnak támasztottam, és elővettem a mobilom. Legszívesebben felhívtam volna Emmát, de tudtam, hogy előadáson van éppen, és már így is túl sokat mulasztott miattam. Nem lehettem önző vele szemben.
Bentről hallatszott a többiek halk beszélgetése, nyilvánvaló volt, hogy mindenki legszívesebben hazamenne már. Én lényegében napok óta itt élek, és ha az énekléssel végeznénk is, még várna rám a gitárom, hogy javítsak egy két dallamot. 
- Folytathatjuk? - kérdezte Robert, mire bólintottam, és újra elfoglaltam a helyem a mikrofon mögött.
Ez alkalommal úgy éreztem egy fokkal jobb voltam, de nem eléggé. Szóltam, hogy kezdjük újra, és sokadszorra is nekifutottam a második verzének. Nem igazán éreztem azt a felhőtlen szórakozást és bulis életet, amiről a dal szólt, viszont a szerelmes dalokkal sem voltam jobb helyzetben. Pedig Emmel minden rendben volt. Legalábbis ebben reménykedtem a legutóbbi paparazzis esetünk ellenére is, ami eléggé megviselte őt.
- Justin, elugrunk ebédelni valahová? - kérdezte anya, mikor újra csatlakoztam hozzájuk.
- Nincs kedvem - ráztam a fejem. - De ti menjetek csak - mosolyogtam rá.
- Nem is ettél még ma - nézett rám anyai szigorral. - Jönnöd kell!
- Akkor csak hozzatok valamit - hagytam rá. - Nem akarok kimenni.
Még láttam, ahogy Scooterrel tanácstalanul összenéznek, de aztán kezembe vettem a gitárom, ők pedig magamra hagytak, csak Robert maradt a szobában.
Egy ideig szótalanul próbálgattam egyik akkordot a másik után, míg egyszer csak megszólalt.
- Hé, ez tetszik. Játszd le újra - kérte, én pedig így tettem.
- Tényleg jó - értettem egyet, majd gyorsan lejegyeztem, mielőtt elfelejteném.
Rezegni kezdett a telefonom a zsebemben, és azonnal felvettem, mikor megláttam, ki hív.
- Szia, Em! Hívtalak volna már, de nem akartalak zavarni.
- Sosem zavarsz, Justin - hallottam vidám hangját a vonal másik végén. - Most éppen átvágok az egész épületen a következő órám miatt - sóhajtott nagyot. - Te mit csinálsz?
- A stúdióban vagyok, anya és a többiek kimentek ebédelni.
- Te miért nem mentél?
- Nincs kedvem a társasághoz - vontam vállat.
- Ez nem hangzik túl jól. Úgy tűnik mégis csak meg kell látogassalak.
- Miért amúgy nem jöttél volna? - lepődtem meg.
- Anya áthívott magához, mert egyedül van, és gondoltam mivel te úgyis a stúdióban vagy... - elharapta a mondat végét, de nem is kellett befejeznie.
- Persze, nem gond - nyugtattam meg. - Tényleg bent maradok, és nem akarom, hogy unatkozz, vagy egyedül legyél otthon.
- De te jól leszel? - aggódott egyből.
- Persze, kicsim. Érezd jól magad, és üdvözlöm Claire-t.
- Átadom - nevetett fel halkan. - Szia, Justin - tette hozzá, majd bontotta a hívást.
Letettem a telefont magam mellé, és próbáltam elfelejteni azt a nevetséges gondolatot, amit Em hívása keltett bennem. Arra számítottam, hogy bejön hozzám, mert az utóbbi napokban keveset voltunk együtt, ami persze az én hibám, de mégis... Féltem, hogy menekül előlem.
- Mire jutottál? - tette anya a vállamra a kezét hirtelen, mire összerezzentem.
- Már vissza is értettek?
- Már? Egy órája, hogy elmentünk - mosolygott rám, közben észrevettem, hogy szépen lassan mindenki elfoglalja a helyét. - Szóval? Van dal?
- Alakulgat - válaszoltam, és közben azon tűnődtem, hogy veszíthetem el ennyire az időérzékem.
- Scooternek dolga akadt, és egy kicsit nekem is el kell mennem még. Csak ezt akartam odaadni - nyújtott felém egy ételes dobozt. - Néhány órán belül visszajövünk. Egyél! - utasított, majd megpuszilta az arcom és ott hagyott a srácokkal, akikkel újra belevetettük magunkat a felvételbe.

- Szeretnéd meghallgatni az egészet? - fordult felém Robert.
- Még szép - bólogattam, mire ő elindította a még átdolgozásra váró dalt. Közömbösen hallgattam a saját hangom, de azért egy kis elégedettség töltött el a dal végére.
- Én imádom - hallottam egy ismerős hangot magam mögül, majd hátra fordultam és Ushert láttam az ajtóban.
- Hé! - adtam hangot meglepettségemnek. - Te hogy kerülsz ide?
- Nem is tudom, kölyök - kezdte, miközben vigyorogva hátba veregetett. - Talán felhívott valaki, aki nagyon szereti azt a depressziós képedet - mondta, én meg értetlenül néztem rá. - A barátnőd - közölte, és a homlokomra koppintott.
- Em? Miért hívott? - értetlenkedtem tovább. - Amúgy meg nincs nekem depressziós képem.
- Hány napja nem érte napfény a bőröd? - vonta fel a szemöldökét. - Úgy hallottam bezárkóztál a stúdióba.
Ezt a pillanatot választotta anya és Scoo is a visszatérésre, csakhogy ne maradjanak le a fejmosásról, amit Usher készült előadni.
- De jó, hogy itt vagy - örült meg anya is Ushernek, majd mindannyian üdvözölték egymást.
- Srácok magunkra hagynátok egy kicsit? - fordult Scooter a stúdiósainkhoz, amitől biztos lehettem benne, hogy komoly beszélgetést terveznek, csak azt nem értettem, hogy mi rosszat tettem.
- Szóval mióta tértél át a zombi életmódra? - faggatott tovább Usher, mikor négyen maradtunk.
- Milyen életmódra? - nevettem fel. - Dolgozom. Máskor is előfordult már, hogy napokig a stúdióban voltam.
- Azt hiszem, nem látod a probléma forrását - rázta a fejét Scooter. - Dolgozol, de csak azért, hogy valamivel lekösd magad. Nem örömmel teszed, mint máskor. Nem szívből énekelsz.
- Mi a gond, Justin? - kapcsolódott be anya is. - Ha túl sok ez neked, akkor tarts egy kis szünetet. Senki nem hibáztatna érte.
Lehajtott fejjel ültem velük szemben, és egyre csak nemet intettem a fejemmel. Hogyan is érthetnénk?
- A fenébe is, kölyök - csattant fel Scooter. - Ha nem beszélsz velünk, mégis hogyan segíthetnénk? 
- Túl sok? - kérdeztem vissza továbbra is a padlót bámulva. - Tudjátok, mi a túl sok? Az, hogy egy lépést sem tehetek fotósok nélkül, és hogy a magánéletem nyitott könyv. Az, hogy Emma egyre nehezebben bírja a felhajtást, és hogy mindketten azon aggódunk, hogy mikor lesz elege a másiknak. Nem a munka, nem az éneklés - ráztam a fejem, és még halkabban beszéltem, mint eddig. - Ha ez nem lenne, megőrülnék. Igazad van, Scoo, azért csinálom, mert muszáj csinálnom valamit. Valami olyat, amit szeretek. Mert így élni egyre kevésbé szeretek már - mondtam ki végre.
Anya, Scooter és Usher is döbbenten nézett rám a kisebb kirohanásom után.
- Tehát marad a zene - vontam vállat, hogy élét vegyem kicsit az előbbi szavaimnak.
- Mire akarsz ezzel célozni? - vonta össze a szemöldökét menedzserem. - Ki akarsz szállni? Mert megteheted. Visszavonulhatsz a karriered csúcsán, amikor a legtöbbet érheted el, aztán amikor évek múlva rádöbbensz, hogy ez az igazi életed, már késő lesz visszakapaszkodnod.
Scooter, mint mindig most is hatásos volt, csak most éppen az ellenkező hatást érte el nálam. Ahelyett, hogy a szokásos módon egyetértettem volna vele, most dühített ez a hangnem.
- Nem szállok ki! Tudom, hogy miért dolgoztam eddig, és eszemben sincs eldobni ezt - mondtam határozottan, kicsit talán hangosabban, mint kellett volna. Anya a kezemre simította a sajátját megnyugtatásként. - De így talán... Pár év múlva arra döbbenek majd rá, hogy elrepült a fél életem egy csomó élménnyel, ami csak ránk tartozott volna.
- Tudtad, hogy mivel jár ez - vágta rá Usher is.
- Nem rólam van szó - túrtam idegesen a hajamba. - Nem értitek? Ez nem csak rólam szól. Van egy családom, barátaim, egy barátnőm... - halkítottam le a hangom a végére.
- Emma miatt aggódsz? - kérdezte anya nagyon halkan. - Ő jól viseli. Jobban, mint gondoltuk, miatta igazán nem kell aggódnod.
- Nem, egyáltalán nem viseli jól. Nem akar velem lenni - mondtam ki a félelmem, de egyből meg is bántam, mert szörnyen gyengének éreztem magam miatta.
- Justin - vett Scooter újra egy nagy levegőt. - Nem tudod megóvni őt a nyilvánosságtól. Éppen elégszer átbeszéltük ezt, amikor azt mondtátok, felvállaljátok a kapcsolatotokat. Emma akarta a legjobban, hogy megkönnyítse a helyzeteteket. Ő elfogadta, hogy az életed ezzel jár.
- Ez hülyeség. Másoknak miért működik a karrier és a magánélet együtt? Nekem miért nem?
Persze tudtam, hogy erre nem kapok választ egyiküktől sem, de éppen eléggé ki voltam borulva ahhoz, hogy feltegyem hangosan is ezt a kérdést, ami régóta rág már. Ők hárman értetlenül és egyben tanácstalanul bámultak hol rám, hol pedig egymásra. Sajnáltak, amit egyáltalán nem akartam látni rajtuk. Ez az egy, amit nem viselek jól. A kabátomért nyúltam, aztán anélkül, hogy rájuk néztem volna az ajtó felé indultam.
- Most hová mész? - érkezett a kérdés rögtön anyától és Ushertől is.
Visszafordultam és Scooterre néztem, tudtam, hogy dühös rám, mert egy ezerszer átbeszélt problémán nem tudok túllépni, és mert túl negatívan látom a dolgokat. Ahogy én is az voltam, amiért rám aggatták a depressziós jelzőt, anélkül, hogy tudnák, mi bajom.
Válasz nélkül hagytam őket, és becsaptam magam után az ajtót. Abban biztos voltam, hogy nem jönnek utánam, de azért amint a kocsimba ültem, egyből indítottam és elhajtottam a stúdió területéről. Nem figyeltem, hogy vártak-e rám odakint, de ha így is volt, nem követtek, mert pár utcával lejjebb beállhattam egy szinte üres parkolóban. Idegbeteg módjára túrtam fel a kocsit, majd végül megtaláltam, amit Mike legutóbb nálam hagyott. Még egyszer körülnéztem, mielőtt meggyújtottam, de mivel nem láttam senkit, így bátran szívtam be a megnyugtató füstöt. Legalábbis arra számítottam, hogy megnyugtató lesz, de undor fogott el már a második slukk után. A születésnapom óta nem volt fű a kezemben, és furcsa módon, eddig a pillanatig nem is éreztem, hogy szükségem volna rá. Komolyan rosszul voltam, de nem tudtam eldönteni, hogy mitől.  Eszembe jutott egy kissé gúnyos hang: "Bűntudat, eltaláltam?"
Hátradőltem az ülésben és lehunytam a szemem, próbáltam kitalálni, hogy mi tévő legyek, aztán hirtelen döntöttem. Még a saját fülem számára is túl hangosan hajtottam ki a parkolóból, egyenesen a klub felé. A hátsó bejárthoz parkoltam, ahol legutóbb a lépcsőn üldögéltem, remélve, hogy így elkerülhetem a feltűnést. Egy kisebb magyarázkodást követően átjutottam az itt lévő biztonsági emberen, aztán a fejemre húzva a kapucnimat a pulthoz sétáltam, ahol meg is szólítottam az ott lévő srácot.
- Hello - köszöntem, mert egyelőre nem tudtam, hogy kéne megkeresnem valakit, akit nem is ismerek.
- Segíthetek, haver? - kérdezte barátságosnak szánt mosollyal, ami gyanítom annak volt köszönhető, hogy felismert. 
- Igen, én... Lacey-t keresem.
- Lacey-t? - nézett rám kerek szemekkel.
- Dolgozik itt egy Lacey nevű lány, nem? - kezdtem idegessé válni.
- De... Csak nem igazán hiszem, hogy neked dolgod lenne vele.
- Idehívnád? - türelmetlenkedtem.
- Csak félóra múlva kezdődik a műszakja - válaszolta a srác, és a műmosoly eltűnt az arcáról.
- Megvárnám, és ha nem gond rendelnék is - vágtam rá, és ez alkalommal nem érdekelt, hogy igazi seggfejként viselkedem. Éppen elég volt azon törnöm a fejemet, hogy milyen szöveggel álljak elő, ha ez a bizonyos lány - akinek a nevét még csak nem is őmaga árulta el nekem - megérkezik.