18. fejezet

Justin nyűgös hangjára ébredtem, még jóval az ébresztőórám csörgése előtt. Nem örültem neki, mivel tudtam, hogy ma be kell mennem az egyetemre és szerettem volna kihasználni azt a kevés alvásra maradt időmet, tekintve, hogy az éjszaka nagy részében sem ez volt az elsődleges elfoglaltságunk.
- Em - motyogott közvetlenül a fülem mellett Justin erőtlen, rekedtes hangon.
Rögtön felpattantak a szemeim, mert tudtam, hogy ez nem az általam annyira imádott reggeli rekedtség, és mikor ránéztem, beigazolódott a gyanúm. Justin rosszul nézett ki, a szeme karikás volt, az arca pedig túl piros.
- Justin, mi a baj? - hajoltam fölé és óvatos puszit nyomtam a homlokára. Egyből megéreztem, hogy szokatlanul forró a bőre.
- Nem érzem jól magam. Hoznál valamit inni?
- Persze - bólintottam, aztán percek múlva a kezébe adtam a gőzölgő teával teli bögrét. - Mid fáj?
- A torkom - válaszolta suttogva, aztán beleivott a teába. Láttam rajta, hogy nem igazán tudja ülőhelyzetbe tornázni magát, és a bögrét is bizonytalanul tartotta a kezében. Őszintén szólva, sosem láttam még ilyen gyengének.
Simogattam a haját, amikor visszafeküdt a párnára. Halványan elmosolyodott, lehunyta a szemeit, én meg azon kezdtem töprengeni, hogy mit tehetnék érte. Fél 6 volt, ilyen korán az orvos még szóba sem jöhetett. Amikor úgy tűnt, visszaaludt, kimentem a szobából és felhívtam Scootert. Morogva szólt bele a telefonba, de mikor felvázoltam neki a helyzetet, aggodalmaskodni kezdett, és mondta, hogy később átküldi Justin orvosát hozzánk.
- Hol voltál? - kérdezte Justin szinte hangtalanul, mikor visszafeküdtem mellé.
- Beszéltem Scooterrel, átküldi majd Dr. Collinst, és parancsba adta, hogy maradj ágyban - mosolyodtam el halványan, de aztán egyből el is komorultam. - Téged nézve ezt most nem lesz nehéz teljesítened.
- Idefekszel még? Fázom - emelte fel a takaróját, hogy bújjak oda.
- Inkább hozok egy lázmérőt és gyógyszert - javasoltam és a fürdőből behoztam az említett tárgyakat. Ahogy sejtettem is, Justin belázasodott. Mivel a torokfájáson és a lázon kívül nem volt más tünete, így csak lázcsillapítót adhattam neki. Justin grimaszolt, mikor a kezébe adtam a tablettát, de azért lenyelte.
- Utálom a gyógyszert - durcáskodott, a hangja elcsuklott közben.
- Shh. Ne beszélj - kértem, mire ő megint csak felemelte a takarót jelezve, hogy a némaságának ára az, hogy átöleljem. Ránéztem az órára és úgy döntöttem, van még fél órám mielőtt készülődni kezdek. Amúgy is túlságosan nehezemre esett itt hagyni őt, főleg ilyen állapotban, így ki nem hagytam volna az alkalmat, amíg még vele lehetek.
- Nem akarlak egyedül hagyni betegen - motyogtam a mellkasának. - De két nap múlva vizsgám lesz, muszáj bemennem az előadásra.
Tudtam, hogy nem fog válaszolni, mivel én kértem rá, ezért csak a karomat kezdte simogatni, amit úgy értelmeztem, hogy nem akarja, hogy aggódjak érte.
- Remélem, nincs semmi komoly bajod - néztem fel rá féltőn. Megrázta a fejét és a hajamba fúrta az arcát. Figyeltem a légzését, abban reménykedtem, hogy újra elalszik, de gyanítottam, hogy a torokfájása ezt nem hagyja, csak percekre.
Valószínűleg én is visszaaludhattam, mert következőleg Justin köhögésszerű hangjaira kaptam fel a fejem. Gyorsan az órára néztem, ami szerint a tervezett fél órám lejárt, úgyhogy kibújtam Justin karjai közül, aki erre kinyitotta a szemét.
- Készülnöm kell - magyaráztam neki.
Gyorsan felöltöztem, rendbe szedtem magam, összepakoltam a jegyzeteimet és minden szükséges holmit egy táskába. A telefonomat kétszer is megnéztem, hogy elraktam-e, mert mindenképpen tudni akartam, hogy mit mond Justinnak az orvos.
- Szükséged van valamire? - kérdeztem Justint, aki eddig csendesen figyelte a ténykedésem a szobában. - Enned kéne valamit, de nem tudom, mit szabad és mit nem - néztem rá tanácstalanul.
- Nincs étvágyam.
- Tudom - nyomtam puszit az arcára, aztán odakészítettem az éjjeliszekrényre a teát, mert biztos voltam benne, hogy erre szüksége lesz. - Hívj fel, miután járt itt a doktor úr. Vagy tudod mit? Inkább írj.
Justin elmosolyodott - még a betegség ellenére is imádtam ezt a mosolyt -, aztán lehúzott az ágyra egy búcsúpusziért.
- Siess haza - kérte, mire csak mosolyogva még egy csókot nyomtam a szájára, aztán nehezen ugyan, de otthagytam.
Justin feltűnő autói mellett elhaladva, inkább az én egyszerűbb autómat szemeltem ki, és percek múltán máris az egyetemhez vezető úton haladtam. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy a fél napomat az előadásokon töltsem. Sokkal szívesebben lettem volna Justinnal, de mint kötelességtudó, felnőtt ember kénytelen voltam ezt tenni.
Majd' szívrohamot kaptam, mikor az első előadásom kezdetén megrezzent a táskámban a mobilom. Gyorsan előhalásztam, és láttam, hogy Justin írt.
Máris hiányzik az én gondoskodó nővérkém.
Elfojtottam egy nevetést, mire a mellettem ülő lány csúnya pillantásokkal jutalmazott.
Nővérke? - írtam vissza azonnal.
Igen, a nővérkék szexik, de az enyém a legszexibb.
Justin, Justin... Még betegen is imádnivaló vagy.
Remélem, azért az ügyvédi talárt is legalább olyan vonzónak tartod, mint a nővérke ruhát.  Nekem is hiányzol.
Tudtam, hogy erre szinte azonnal érkezik a válasz, ezért a telefont a kezembe szorongatva figyeltem tovább az előadást, és próbáltam mindent leírni.
A ma reggelből kiindulva lehet, pályát tévesztettél, kicsim.
Erre már nem válaszoltam rögtön az egyre sűrűbben felém pillantgató professzor miatt, csak az előadás végén.
Inkább hagyd a nővérkédet, hogy tanuljon, mert különben sosem diplomázik le. Pihenj!
Persze ez a figyelmeztetés Justint nem gátolta meg abban, hogy további üzeneteket küldjön. Nap végére, már szinte kételkedtem abban, hogy tényleg egy gégegyulladással szenvedő - időközben megírta azt is, hogy az orvos szerint ez a baja - Justint hagytam otthon. Az üzenetei vidám hangvételűek és flörtölősek voltak egészen délig. Onnantól nem érkezett több, így gondoltam, végre megfogadta a tanácsom, és pihen. Egészen délután háromig az egyetemen voltam, aztán az előadásaim végeztével, beugrottam a könyvtárba, hazafelé pedig bevásárolni.
A házunk udvarában ott parkolt Scooter kocsija. Sejthettem volna, hogy nem hagyja ki a látogatást.
A nappaliba belépve láttam, hogy Justin egy takaróval együtt átköltözött ide, Scooter pedig egy fotelben üldögélt, Justin másik oldalán meg Pattie volt. Az első dolgom az volt, hogy jól megnéztem Justint. Úgy tűnt, valamivel jobban nézett ki, mint reggel.
- Sziasztok - léptem be, a papírzacskókkal egyensúlyozva. Scooter szerencsére rögtön mellém lépett és segített lepakolni a konyhában. - Mi a helyzet Justinnal? - kérdeztem tőle, mert biztos voltam benne, hogy az említett beteg szépítve adná elő nekem a dolgokat.
- Gégegyulladás. Megerőltette a hangszálait a sok stúdiózás alatt, meg a tegnapi hangoskodás sem tett túl jót neki. Nem szabad beszélnie, és leginkább folyékony, vagy legalábbis könnyen nyelhető ételeket kell ennie. Túl komolytalanul veszi, szóval neked kell odafigyelned rá - mondta, mire én csak bólintottam. Scoo valószínűleg láthatta rajtam az aggodalmat, mert mosolyogva hozzátette. - Ne aggódj, egy hét alatt rendbe jön.
- Rendben. Készítek neki valami ételt.
Scooter visszament a nappaliba, de alig néhány percig maradtam csak egyedül, mert utána Pattie csatlakozott hozzám. A fáradt molyosából láttam, hogy legalább annyira aggódott egész nap Justinért, mint én.
- Segítsek valamit? - kérdezte, mire közöltem, hogy jó lenne, mert fogalmam sincs, mihez kezdjek. - Azt hiszem, nehéz hét elé nézel - mondta halvány mosolyal az arcán.
- Én is úgy gondolom, nem vagyok konyhatündér, de így még nehezebb dolgom van.
- Nem erre értettem. Justint rá kell venned, hogy pihenjen - nézett rám jelentőségteljesen. - Tudod, hogy nem tud sokáig egy helyben maradni - nevetett.
Ebben igaza volt, Justin még a pihenést sem tudja rendesen kiélvezni.
Mikor félórával később visszamentünk a fiúkhoz, Justin szeme egyből felcsillant. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon a kajának örül-e ennyire, vagy nekem, de amikor magához húzott és jól összepuszilgatott, biztos lettem benne, hogy nekem. 
 - Justin, kérlek egyél egy kicsit - kérlelte Pattie, miután már percek óta csak turkálta az ölében lévő ételt.
Justin csak rázta a fejét, én meg nem bírtam ki mosolygás nélkül a jelenetet. Azt hittem, nem lehet már ennél édesebb, de mégis. Kezébe vette a telefonját és gyorsan pötyögött rajta, majd odaadta Pattienek.
- Tudom, hogy nincs étvágyad, de muszáj enned - válaszolta Pattie. Ó, szóval Justinnak ez az új kommunikációs eszköze.
A tv felé fordította a tekintetét, és úgy tűnt, megmakacsolta magát, hogy márpedig ő nem eszik. Pattie sóhajtva, Scooter meg szem forgatva figyelte őt.
Justin füléhez hajoltam, és suttogni kezdtem, hogy csak ő hallja.
- Nagyon aggódtam miattad egész nap, és fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék érted. Kérlek egyél, úgy örültem, amikor készítettem, hogy legalább így gondoskodhatok rólad.
Felvont szemöldökkel nézett rám, és én próbáltam nagyon komoly lenni, hogy ő is komolyan vegye a szavaim. Felsóhajtott, aztán belekanalazott az ételbe. Pattie elégedetten rám mosolygott.
- Emmára jobban hallgatsz, mint ránk, kölyök, úgyhogy magatokra is hagyunk benneteket - állt fel Scooter. - De azért holnap is jövök, ne hidd, hogy megúszod a rutin ellenőrzést.
Justin csak megforgatta a szemét erre, de biztos voltam benne, hogy örült neki, hogy nem hagyták egész nap egyedül unatkozni. Miután kikísértem Pattiet és Scootert, visszamentem Justinhoz, aki addigra majdnem mindent megevett, ami a tányérján volt. Bementem a szobánkba, hogy átöltözzek, aztán kivittem Justin tányérját a mosogatóba. Türelmetlenül nézett rám, ahogy jöttem-mentem a házban.
- Mi az, Justin?
Ő csak intett, hogy menjek oda hozzá, megint felemelte a takaróját és a mellkasára vonva átölelt. Kicsit le volt gyengülve még mindig, de szerencsére nem volt láza. Újra előkapta a telefonját, így tudtam, hogy mondanivalója van.
Milyen volt az egyetemen?
 Hát, persze, beszélgetni akar - mosolyodtam el magamban.
- A szokásos, azt leszámítva, hogy valaki nagyon jól elszórakoztatott az üzeneteivel - nevettem.
Nocsak, ki üzenget neked, Em?
Pontosan eltudtam képzelni, ahogy ezt mondaná, és ekkor döbbentem rá, hogy mennyire fog hiányozni napokon keresztül a hangja.
- Valaki, aki szexi nővérkékről ábrándozik, míg a barátnője tanul.
Nagyon szemtelen pasi lehet. Én biztosan nem cserélnék le egy okos és gyönyörű jogász lányt ezer nővérkére sem.
 - Ez a szerencséd - mondtam és megpusziltam az arcát. - Jobban érzed magad?
Persze. El sem tudod képzelni, hányszor hallottam ma már ezt a kérdést - írta, és közben látványosan felsóhajtott.
- Bocsánat - mosolyogtam rá. - Akkor többet nem teszem fel.
Meg fogok őrülni, amíg nem beszélhetek...
- Dehogyis. Nézhetnénk valami filmet - javasoltam, mire mosolyogva felvonta a szemöldökét, aztán gyorsan újra írni kezdett.
Az orvosom azt mondta, nem fertőző a betegségem.
- És? - kíváncsiskodtam, mert nem tudtam, hova akar kilyukadni.
Eldobta a telefont, aztán a hajamba túrva a száját az enyémre nyomta. Nem engedtem, hogy elmélyítse a csókot, mivel úgy gondoltam, nem helyénvaló, amit tervez.
- Nem is tűnsz annyira betegnek - szakadtam el tőle, hogy ránézhessek. Ő csak elvigyorodott és újra megcsókolt. - Justin, pihenned kell - figyelmeztettem, mire türelmetlenül a telefonjáért nyúlt.
Hiányoztál. Csak egy kicsit legyél engedékenyebb. Ígérem, jó leszek.
Felnevettem az édes megfogalmazáson, amit ő rögtön ki is használt. Ledöntött maga mellé a kanapéra, átölelt és újabb csókot kezdeményezett. Finomabban, mint az imént, így rájöttem, hogy tulajdonképpen nem akar továbblépni. Az pedig, hogy ölelkezzünk és csókolózzunk egyáltalán nem volt ellenemre. Rég volt már ilyen, hogy anélkül lettünk volna ilyen közel egymáshoz, hogy ne a szex járt volna mindkettőnk fejében végső célként. Justin nem próbált vetkőztetni, az ujjai csak néha siklottak be a felsőm alá, hogy finoman simogassák a bőröm, és én is csak amiatt tértem vissza újra és újra a mellkasára, mert egyszerűen szerettem érezni a feszes bőrét és izmait a kezem alatt. A szobában csak a csókjaink hangjait lehetett hallani, emiatt úgy éreztem magam, mint a kapcsolatunk első pár hetében, amikor még bizonytalanul, de annál nagyobb vággyal értünk egymáshoz, de valahogy végül mégis mindig megálltunk, és ez a várakozás izgalmas volt.
- Nagyon szeretlek - suttogtam neki, amikor hosszú percek, vagy talán órák után elhúzódtunk egymástól.
- Én is téged - suttogta  válaszul, és bár nem akartam, hogy beszéljen, mégis örültem, hogy ezt nem írásban viszonozta. Bármilyen formában imádom, mikor biztosít az érzéseiről, de annál semmi sem jobb, mint mikor hallom tőle.
- Jöhet a film? - mosolyogtam rá, mire bólintott, én pedig kerestem valamit azok közül, amit tudom, hogy szeret. Miután elindítottam, visszamásztam mellé a kanapéra, ahol elnyújtózott. Háttal feküdtem neki, ő pedig ránk borította a takarót és újra átölelt. Éreztem a lélegzetvételeit a nyakamnál, amelyek alig 10 perc múlva egyenletessé váltak, és felváltotta őket Justin édes szuszogása. Én is nyugodtan hunytam le a szemem, mert rájöttem, valójában nagyon könnyű dolgom lesz, ha Justint ágyban akarom tartani. Egyszerűen csak csatlakoznom kell hozzá.