14. fejezet

Justin

- Gyere ki, kölyök - szólt Scooter hangja az üveg túloldaláról.
- Rossz volt, tudom - előztem meg, mielőtt alkalma lett volna leszúrni, amiatt, hogy nem teljesítek jól.
- Lehetne jobb is - jegyezte meg, de nem volt neheztelő a hangja.
Én viszont annál jobban nehezteltem magamra. A kezembe vettem egy ásványvizes üveget, aztán kimentem a folyosóra, és leültem azt ajtó mellett a földre. A hátam a falnak támasztottam, és elővettem a mobilom. Legszívesebben felhívtam volna Emmát, de tudtam, hogy előadáson van éppen, és már így is túl sokat mulasztott miattam. Nem lehettem önző vele szemben.
Bentről hallatszott a többiek halk beszélgetése, nyilvánvaló volt, hogy mindenki legszívesebben hazamenne már. Én lényegében napok óta itt élek, és ha az énekléssel végeznénk is, még várna rám a gitárom, hogy javítsak egy két dallamot. 
- Folytathatjuk? - kérdezte Robert, mire bólintottam, és újra elfoglaltam a helyem a mikrofon mögött.
Ez alkalommal úgy éreztem egy fokkal jobb voltam, de nem eléggé. Szóltam, hogy kezdjük újra, és sokadszorra is nekifutottam a második verzének. Nem igazán éreztem azt a felhőtlen szórakozást és bulis életet, amiről a dal szólt, viszont a szerelmes dalokkal sem voltam jobb helyzetben. Pedig Emmel minden rendben volt. Legalábbis ebben reménykedtem a legutóbbi paparazzis esetünk ellenére is, ami eléggé megviselte őt.
- Justin, elugrunk ebédelni valahová? - kérdezte anya, mikor újra csatlakoztam hozzájuk.
- Nincs kedvem - ráztam a fejem. - De ti menjetek csak - mosolyogtam rá.
- Nem is ettél még ma - nézett rám anyai szigorral. - Jönnöd kell!
- Akkor csak hozzatok valamit - hagytam rá. - Nem akarok kimenni.
Még láttam, ahogy Scooterrel tanácstalanul összenéznek, de aztán kezembe vettem a gitárom, ők pedig magamra hagytak, csak Robert maradt a szobában.
Egy ideig szótalanul próbálgattam egyik akkordot a másik után, míg egyszer csak megszólalt.
- Hé, ez tetszik. Játszd le újra - kérte, én pedig így tettem.
- Tényleg jó - értettem egyet, majd gyorsan lejegyeztem, mielőtt elfelejteném.
Rezegni kezdett a telefonom a zsebemben, és azonnal felvettem, mikor megláttam, ki hív.
- Szia, Em! Hívtalak volna már, de nem akartalak zavarni.
- Sosem zavarsz, Justin - hallottam vidám hangját a vonal másik végén. - Most éppen átvágok az egész épületen a következő órám miatt - sóhajtott nagyot. - Te mit csinálsz?
- A stúdióban vagyok, anya és a többiek kimentek ebédelni.
- Te miért nem mentél?
- Nincs kedvem a társasághoz - vontam vállat.
- Ez nem hangzik túl jól. Úgy tűnik mégis csak meg kell látogassalak.
- Miért amúgy nem jöttél volna? - lepődtem meg.
- Anya áthívott magához, mert egyedül van, és gondoltam mivel te úgyis a stúdióban vagy... - elharapta a mondat végét, de nem is kellett befejeznie.
- Persze, nem gond - nyugtattam meg. - Tényleg bent maradok, és nem akarom, hogy unatkozz, vagy egyedül legyél otthon.
- De te jól leszel? - aggódott egyből.
- Persze, kicsim. Érezd jól magad, és üdvözlöm Claire-t.
- Átadom - nevetett fel halkan. - Szia, Justin - tette hozzá, majd bontotta a hívást.
Letettem a telefont magam mellé, és próbáltam elfelejteni azt a nevetséges gondolatot, amit Em hívása keltett bennem. Arra számítottam, hogy bejön hozzám, mert az utóbbi napokban keveset voltunk együtt, ami persze az én hibám, de mégis... Féltem, hogy menekül előlem.
- Mire jutottál? - tette anya a vállamra a kezét hirtelen, mire összerezzentem.
- Már vissza is értettek?
- Már? Egy órája, hogy elmentünk - mosolygott rám, közben észrevettem, hogy szépen lassan mindenki elfoglalja a helyét. - Szóval? Van dal?
- Alakulgat - válaszoltam, és közben azon tűnődtem, hogy veszíthetem el ennyire az időérzékem.
- Scooternek dolga akadt, és egy kicsit nekem is el kell mennem még. Csak ezt akartam odaadni - nyújtott felém egy ételes dobozt. - Néhány órán belül visszajövünk. Egyél! - utasított, majd megpuszilta az arcom és ott hagyott a srácokkal, akikkel újra belevetettük magunkat a felvételbe.

- Szeretnéd meghallgatni az egészet? - fordult felém Robert.
- Még szép - bólogattam, mire ő elindította a még átdolgozásra váró dalt. Közömbösen hallgattam a saját hangom, de azért egy kis elégedettség töltött el a dal végére.
- Én imádom - hallottam egy ismerős hangot magam mögül, majd hátra fordultam és Ushert láttam az ajtóban.
- Hé! - adtam hangot meglepettségemnek. - Te hogy kerülsz ide?
- Nem is tudom, kölyök - kezdte, miközben vigyorogva hátba veregetett. - Talán felhívott valaki, aki nagyon szereti azt a depressziós képedet - mondta, én meg értetlenül néztem rá. - A barátnőd - közölte, és a homlokomra koppintott.
- Em? Miért hívott? - értetlenkedtem tovább. - Amúgy meg nincs nekem depressziós képem.
- Hány napja nem érte napfény a bőröd? - vonta fel a szemöldökét. - Úgy hallottam bezárkóztál a stúdióba.
Ezt a pillanatot választotta anya és Scoo is a visszatérésre, csakhogy ne maradjanak le a fejmosásról, amit Usher készült előadni.
- De jó, hogy itt vagy - örült meg anya is Ushernek, majd mindannyian üdvözölték egymást.
- Srácok magunkra hagynátok egy kicsit? - fordult Scooter a stúdiósainkhoz, amitől biztos lehettem benne, hogy komoly beszélgetést terveznek, csak azt nem értettem, hogy mi rosszat tettem.
- Szóval mióta tértél át a zombi életmódra? - faggatott tovább Usher, mikor négyen maradtunk.
- Milyen életmódra? - nevettem fel. - Dolgozom. Máskor is előfordult már, hogy napokig a stúdióban voltam.
- Azt hiszem, nem látod a probléma forrását - rázta a fejét Scooter. - Dolgozol, de csak azért, hogy valamivel lekösd magad. Nem örömmel teszed, mint máskor. Nem szívből énekelsz.
- Mi a gond, Justin? - kapcsolódott be anya is. - Ha túl sok ez neked, akkor tarts egy kis szünetet. Senki nem hibáztatna érte.
Lehajtott fejjel ültem velük szemben, és egyre csak nemet intettem a fejemmel. Hogyan is érthetnénk?
- A fenébe is, kölyök - csattant fel Scooter. - Ha nem beszélsz velünk, mégis hogyan segíthetnénk? 
- Túl sok? - kérdeztem vissza továbbra is a padlót bámulva. - Tudjátok, mi a túl sok? Az, hogy egy lépést sem tehetek fotósok nélkül, és hogy a magánéletem nyitott könyv. Az, hogy Emma egyre nehezebben bírja a felhajtást, és hogy mindketten azon aggódunk, hogy mikor lesz elege a másiknak. Nem a munka, nem az éneklés - ráztam a fejem, és még halkabban beszéltem, mint eddig. - Ha ez nem lenne, megőrülnék. Igazad van, Scoo, azért csinálom, mert muszáj csinálnom valamit. Valami olyat, amit szeretek. Mert így élni egyre kevésbé szeretek már - mondtam ki végre.
Anya, Scooter és Usher is döbbenten nézett rám a kisebb kirohanásom után.
- Tehát marad a zene - vontam vállat, hogy élét vegyem kicsit az előbbi szavaimnak.
- Mire akarsz ezzel célozni? - vonta össze a szemöldökét menedzserem. - Ki akarsz szállni? Mert megteheted. Visszavonulhatsz a karriered csúcsán, amikor a legtöbbet érheted el, aztán amikor évek múlva rádöbbensz, hogy ez az igazi életed, már késő lesz visszakapaszkodnod.
Scooter, mint mindig most is hatásos volt, csak most éppen az ellenkező hatást érte el nálam. Ahelyett, hogy a szokásos módon egyetértettem volna vele, most dühített ez a hangnem.
- Nem szállok ki! Tudom, hogy miért dolgoztam eddig, és eszemben sincs eldobni ezt - mondtam határozottan, kicsit talán hangosabban, mint kellett volna. Anya a kezemre simította a sajátját megnyugtatásként. - De így talán... Pár év múlva arra döbbenek majd rá, hogy elrepült a fél életem egy csomó élménnyel, ami csak ránk tartozott volna.
- Tudtad, hogy mivel jár ez - vágta rá Usher is.
- Nem rólam van szó - túrtam idegesen a hajamba. - Nem értitek? Ez nem csak rólam szól. Van egy családom, barátaim, egy barátnőm... - halkítottam le a hangom a végére.
- Emma miatt aggódsz? - kérdezte anya nagyon halkan. - Ő jól viseli. Jobban, mint gondoltuk, miatta igazán nem kell aggódnod.
- Nem, egyáltalán nem viseli jól. Nem akar velem lenni - mondtam ki a félelmem, de egyből meg is bántam, mert szörnyen gyengének éreztem magam miatta.
- Justin - vett Scooter újra egy nagy levegőt. - Nem tudod megóvni őt a nyilvánosságtól. Éppen elégszer átbeszéltük ezt, amikor azt mondtátok, felvállaljátok a kapcsolatotokat. Emma akarta a legjobban, hogy megkönnyítse a helyzeteteket. Ő elfogadta, hogy az életed ezzel jár.
- Ez hülyeség. Másoknak miért működik a karrier és a magánélet együtt? Nekem miért nem?
Persze tudtam, hogy erre nem kapok választ egyiküktől sem, de éppen eléggé ki voltam borulva ahhoz, hogy feltegyem hangosan is ezt a kérdést, ami régóta rág már. Ők hárman értetlenül és egyben tanácstalanul bámultak hol rám, hol pedig egymásra. Sajnáltak, amit egyáltalán nem akartam látni rajtuk. Ez az egy, amit nem viselek jól. A kabátomért nyúltam, aztán anélkül, hogy rájuk néztem volna az ajtó felé indultam.
- Most hová mész? - érkezett a kérdés rögtön anyától és Ushertől is.
Visszafordultam és Scooterre néztem, tudtam, hogy dühös rám, mert egy ezerszer átbeszélt problémán nem tudok túllépni, és mert túl negatívan látom a dolgokat. Ahogy én is az voltam, amiért rám aggatták a depressziós jelzőt, anélkül, hogy tudnák, mi bajom.
Válasz nélkül hagytam őket, és becsaptam magam után az ajtót. Abban biztos voltam, hogy nem jönnek utánam, de azért amint a kocsimba ültem, egyből indítottam és elhajtottam a stúdió területéről. Nem figyeltem, hogy vártak-e rám odakint, de ha így is volt, nem követtek, mert pár utcával lejjebb beállhattam egy szinte üres parkolóban. Idegbeteg módjára túrtam fel a kocsit, majd végül megtaláltam, amit Mike legutóbb nálam hagyott. Még egyszer körülnéztem, mielőtt meggyújtottam, de mivel nem láttam senkit, így bátran szívtam be a megnyugtató füstöt. Legalábbis arra számítottam, hogy megnyugtató lesz, de undor fogott el már a második slukk után. A születésnapom óta nem volt fű a kezemben, és furcsa módon, eddig a pillanatig nem is éreztem, hogy szükségem volna rá. Komolyan rosszul voltam, de nem tudtam eldönteni, hogy mitől.  Eszembe jutott egy kissé gúnyos hang: "Bűntudat, eltaláltam?"
Hátradőltem az ülésben és lehunytam a szemem, próbáltam kitalálni, hogy mi tévő legyek, aztán hirtelen döntöttem. Még a saját fülem számára is túl hangosan hajtottam ki a parkolóból, egyenesen a klub felé. A hátsó bejárthoz parkoltam, ahol legutóbb a lépcsőn üldögéltem, remélve, hogy így elkerülhetem a feltűnést. Egy kisebb magyarázkodást követően átjutottam az itt lévő biztonsági emberen, aztán a fejemre húzva a kapucnimat a pulthoz sétáltam, ahol meg is szólítottam az ott lévő srácot.
- Hello - köszöntem, mert egyelőre nem tudtam, hogy kéne megkeresnem valakit, akit nem is ismerek.
- Segíthetek, haver? - kérdezte barátságosnak szánt mosollyal, ami gyanítom annak volt köszönhető, hogy felismert. 
- Igen, én... Lacey-t keresem.
- Lacey-t? - nézett rám kerek szemekkel.
- Dolgozik itt egy Lacey nevű lány, nem? - kezdtem idegessé válni.
- De... Csak nem igazán hiszem, hogy neked dolgod lenne vele.
- Idehívnád? - türelmetlenkedtem.
- Csak félóra múlva kezdődik a műszakja - válaszolta a srác, és a műmosoly eltűnt az arcáról.
- Megvárnám, és ha nem gond rendelnék is - vágtam rá, és ez alkalommal nem érdekelt, hogy igazi seggfejként viselkedem. Éppen elég volt azon törnöm a fejemet, hogy milyen szöveggel álljak elő, ha ez a bizonyos lány - akinek a nevét még csak nem is őmaga árulta el nekem - megérkezik.

13. fejezet

Kora délután végre sikerült kitápászkodnunk az ágyból. Justin elment a fürdőszobába, hogy kicsit összeszedje magát, én pedig ígéretemhez hűen felhívtam Alfredot, és elmondtam neki, hogy viszonylag minden rendben van. Miután sikerült őt megnyugtatnom, megemlítette, hogy a csapattal együtt ebédelnek, és szólt, hogyha esetleg lenne kedvünk, csatlakozzunk. Nem tudtam, hogy Justinnak mennyire van kedve társaságba menni, így nem mondtam biztosra, hogy ott leszünk. Elköszöntünk egymástól, aztán a fürdőszobába mentem, hogy megkérdezzem Justint, mit szól az ötlethez. Amikor beléptem a tükör előtt állt, és egy törölköző volt a dereka köré csavarva, miközben fogat mosott. A haja kócosan, össze-vissza állt, és a vízcseppek pedig lefolytak az izmos felsőtestén. Lassan odalépkedtem hozzá, aztán hátulról átöleltem.
- Beszéltem Alfredoval. - mondtam halkan, és szavaim után nyomtam egy kisebb puszit a hátára.
- Miről? - kérdezte, de alig értettem, mivel fogkefe volt a szájában.
- Ő hozott haza tegnap, aggódott érted, szóval felhívtam, hogy minden rendben van, és mondta, hogy mennek kajálni, ha van kedvünk, mehetnénk mi is. Van kedved?
- Nem tudom, neked van? -kérdezett vissza, aztán miután befejezte a fogmosást hozzám fordult, és ő is átölelt.
- Igen. - bólintottam - Imádom az ilyen közös ebédeket.
- Rendben, ahogy akarod. - mondta.
- De biztos? Ha nincs kedved, nem muszáj, én kettesben is szívesen eltöltöm veled ezt a napot.
- Semmi gond, Emma. Menjünk. - mosolygott, aztán lehajolt hozzám, és megcsókolt. Éreztem a fogpaszta mentolos ízét a szájában, miközben lassan, mégis érzékien csókolt. Kezemet felvezettem a nyakán, és hátul a kissé még nyirkos hajába túrtam, miközben még jobban magamhoz húztam. Halkan felnyögtem, amikor belemarkolt a fenekembe, aztán megfordult velem, és felültetett a pultra. Két kezemmel teljesen átkaroltam a nyakánál, és úgy tartottam magamhoz, ő pedig a combomat és a derekamat simogatta a pólóm alatt.
- Emma - súgta a fülembe, és apró puszikkat adott a nyakamra, én pedig hátrahajtott fejjel élveztem a kényeztetését. Csak akkor állítottam meg, amikor leakarta rólam venni a felsőt. Tudtam, hogyha hagyom neki, akkor mi ma nem megyünk sehová.
- Justin,állj - kértem, de továbbra sem engedtem el. - Nincs most erre időnk, el kell készülnünk, bébi.
- Ne kérd tőlem, hogy álljak le, nem érzed, hogy mennyire kívánlak? - kérdezte, és közelebb húzott magához, így tökéletesen éreztem vágyának a jelét. Egy nyögés hagyta el a számat, és nehezen ugyan, de mégis eltoltam magamtól kicsit. Leugrottam a pultról, aztán megcsókoltam. Justin azt hitte, hogy már nyert ügye van, de végül elváltam tőle, és kicsúsztam a karjai közül.
- Fél óra múlva indulunk, addig készülj el. - mondtam egy mosollyal az arcomon, aztán rákacsintottam és ott hagytam a ledöbbent Justint. Még hallottam tőle valami morgást, amin csak elnevettem magam, aztán a ruháimhoz mentem, hogy keresek valami megfelelőt.
Már felöltöztem, amikor Justin is megjelent, kicsit haragos tekintettel az arcán. Tudtam, hogy nem haragszik igazából, így csak nevettem rajta.
- Ezt még visszakapod! - mondta nekem duzzogva, ezért odamentem hozzá és a nyakába csimpaszkodtam.
- Szeretlek. - mondtam neki kiengesztelés képpen, aztán adtam egy puszit a szájára, és hagytam, hogy csók legyen belőle.
- Megőrjítesz, remélem tudod. - suttogta, miután elváltak az ajkaink. Én csak jókedvűen megvontam a vállamat, aztán csak megcsóválta a fejét, majd hagyta, hogy bemenjek a fürdőszobába készülődni.
Fura, nem gondoltam volna, hogy a tegnap este után ez a nap ilyen jól fog sikerülni, de nagyon örültem neki. Persze még mindig ott volt az a kis titok, de nem erőltettem. Tudtam, hogyha kész lesz rá, akkor majd beavat. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. Bíztam benne, hogy majd egyszer elmondja, és aztán megoldódik minden problémánk.
- Em, kész vagy? - jelent meg Justin az ajtóban, teljes felszerelésben. A haja tökéletesen belőve, fehér póló a nyakláncával, egy farmer, ami természetesen félig letolva lógott rajta, és egy supra cipő. Még az utolsó simításokat elvégeztem, aztán bólintottam, és mondtam, hogy mehetünk. Az étterem nem volt messze, de mivel nem akartunk most sem rajongókba, sem fotósokba botlani, ezért úgy döntöttünk, hogy autóval megyünk, így szinte pár perc alatt odaértünk. Gyakran járunk erre a helyre, és  mindig ugyanoda szoktunk ülni, ezért könnyen megtaláltuk őket. Egy eldugott boxban ültek, Alfredo, Dan, Scotter, Carin, Pattie, Kenny és a két Ryan. Örültek amikor megláttak minket, és helyet szorítottak nekünk, de előbb mindenkit megöleltem, Justinnal pedig kezet ráztak a fiúk. Justin és Pattie közé kerültem.
- Justin arcából ítélve úgy látom, hogy nektek már jól kezdődött a mai nap. - szólalt meg hirtelen Ryan, egy vigyorral az arcán. - Csak nem rosszalkodtatok?
Justin csak nevetett, de én természetesen fülig pirultam. Nem szerettem a szexuális életemről beszélni mások előtt, főleg nem a barátom anyja előtt. Amikor Justin észrevette, hogy milyen vörös lettem, csak magához húzott, és adott egy puszit az arcomra.
- Fogd be, Ryan. - intézte barátja felé a szavakat, de az arca semmi komolyságot nem tükrözött. A többiek nevetve csóválták a fejüket, én pedig inkább az étlapba temetkeztem, és azon gondolkodtam, hogy mit rendeljek. Végül Justin leadta mindkettőnk rendelését, aztán mi is bekapcsolódtunk a beszélgetésbe.
- Egyébként Chaz hol van? - kérdeztem, amikor körül néztem, és észrevettem, hogy ő hiányzik.
Ryan elnevette magát a kérdésemre, mintha valami vicces jutott volna az eszébe, majd végül Fredotól kaptam választ.
- Valószínűleg még alszik, vagy pedig a másnapossággal küzd. Eléggé kiütötte magát tegnap. - mondta. - Látnotok kellett volna, nagyon vicces volt. - rázta a fejét, majd végül ő is elnevette magát.
- Miért, mit csinált? - kérdezte Justin jókedvűen, aztán mivel tudtam, hogy náluk még egy ideig ez lesz a téma, én inkább Pattiehez fordultam. Együtt beszélgettünk, míg aztán megzavartak minket, mivel megérkezett a rendelésünk, és elkezdtünk enni. Természetesen a fiúk evés közben sem voltak képesek abbahagyni a beszélgetést, be nem állt a szájuk.
- Láttátok azt a pincér csajt? - kérdezte Ryan a fiúkat, de már én és Pattie is odafigyeltünk, miután befejeztük az evést. - Nagyon dögös volt!
- Melyik? - ráncolta Fredo a homlokát.
- Olyan alacsony, vékony, barna hajú. Annyira jól nézett ki, de szinte egy percre sem tudtam vele beszélni. - válaszolta kicsit csalódottan.
- Arra gondolsz aki segített nekem Justin tortájával? - szólalt meg Pattie, mire Ryan hevesen bólogatni kezdett, de nekem a figyelmemet mégis Justin keltette fel, aki furcsán megfeszült mellettem - Laceynek hívják. Nagyon aranyos lány, sokat segített.
- Igen, valóban az. Ryan, miért nem szólítottad meg, ha ennyire tetszett neked? - kérdeztem tőle.
- Nem tudom, pedig meg kellett volna. - húzta el a száját.
- Ugyan már, annyira nem volt szép, amúgy is csak egy pincérnő. - vont vállat Justin és közben a szemét is megforgatta. Az asztal elhalkult egy pillanatra, és érdeklődve néztük Justint, akinek az előbbi jó hangulata már eltűnt.
- Haver, mi van veled? - bökte meg Scooter.
- Semmi. - rázta meg a fejét. - Nekem nem tetszett, olyan túl okosnak tűnt. - fintorgott, aztán beleivott az előtte lévő kólába.
- Ezt mégis, hogy érted? - néztem rá furcsán.
- Mindegy, nem lényeges.  - legyintett, aztán, hogy megnyugtasson egy mosolyt varázsolt az arcára és adott egy puszit. Nem akartam tovább feszegetni ezt a témát, lehet, hogy tényleg nincs semmi jelentősége annak amit mondott, így csak visszamosolyogtam rá, majd a többiek elterelték a témát.
Nem maradtunk már sokáig, miután mindenki befejezte az evést beszélgettünk még kicsit, majd mindenki ment a saját dolgára. Scooter szabad napot adott mára Justinnak, de sajnos holnap már a stúdióban kell lennie.
Jókedvűen, nevetgélve mentünk ki az étteremből Scooterrel és Kennyvel, mivel a többiek kicsit hamarabb távoztak, ám a bejáratnál kellemetlen meglepetés fogadott minket. Sok fotós állt kint, és pár rajongó is, akik szinte azonnal megőrültek, amikor megláttak minket kijönni. Meglepődtünk, hiszen a személyzet általában szólni szokott nekünk, ha hasonló helyzet áll fenn, de most nem kaptunk semmilyen figyelmeztetést. Kenny szinte azonnal elénk állt, Justin pedig megragadta a kezemet, és úgy próbáltunk magunknak utat törni az autóhoz, de nagyon nehézkesen és lassan tudtunk előre jutni. Miközben előre araszoltunk különféle kérdésekkel bombáztak minket, de mi lehajtott fejjel mentünk, és nem szóltunk egy szót sem vissza. Elég sokan voltak, lökdöstek, és az egyik nagyobb lökésnél elszakadtam Justintól. Sikítottam egyet, ő hátrafordult, majd gyorsan újra megfogta a felé nyújtott kezemet, és úgy mentünk tovább, míg végül odaértünk az autóhoz. Scooter és Kenny együtt jöttek, így az autóban már ketten voltunk, Kenny pedig próbálta a tömeget távol tartani tőlünk, ami nehezen és lassan, de sikerült, és így eltudtunk indulni.
- Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel Justin, amikor kikerültünk a fotósok közül, és már nyugodtan tudott vezetni, nem kellett attól félnie, hogy elgázol valakit. Dühös volt, láttam az arcán, összeszorította a száját és szinte markolta a kormányt, ujjai kifehéredtek ahogy szorította. Nem próbáltam meg megnyugtatni, hiszen ugyanúgy éreztem magam, ahogy ő. Nekem is teljesen elment ettől a kedvem, utálom az ilyen eseteket, nem bírom elviselni a kamerákat az arcomban, a kérdéseket a magánéletemről, hogy mindent tudni akarnak, amikhez az égvilágon semmi közük nincs. Rosszul vagyok tőlük, mintha szándékosan próbálnák tönkretenni az életünket a jelenlétükkel.
Amikor Justin végre leparkolt a házunk előtt, szinte azonnal kiszálltam, és gyorsan bementem a házba, de a nappali közepén utolért, magához fordított, és szorosan megölelt. Szerettem, amikor szavak nélkül tudta, hogy mire van szükségem, és nem kezdte el mondani, hogy semmi baj, és a többi fölösleges hülyeséget.
- Annyira utálom őket, Justin. Nagyon. - mormoltam, és szorosan átöleltem a derekát, az arcomat pedig a nyakához szorítottam.
- Sajnálom, kicsim. Én is utálom őket, de nem tehetek semmit. Ez velem jár. - mondta halkan, én pedig bólogattam. Nem szerettem előtte kiborulni, mert tisztában voltam vele, hogy nem tehet erről, és nem akartam neki lelkiismeretfurdalást okozni.
- Lényegtelen. Talán már rég meg kellett volna szoknom, de annyira idegesítőek, nem tehetek róla.
- Nem hiszem, hogy ezeket meg lehet szokni. - sóhajtott. - Sajnálom, hogy elrontották a napunkat. - mondta szomorúan, és erre felkaptam a fejemet.
- Nem számít, nem rontottak el semmit, ettől függetlenül jól éreztem magam veled és a többiekkel. Örülök, hogy végre sikerült egy egész napot együtt töltenünk, és még közel sincs vége. - mosolyogtam, és közben a kezemet átkulcsoltam a nyakánál.
- Annyira szeretlek, Emma. Végtelenül hálás vagyok, amiért ilyen megértő vagy, és elviselsz minden idegesítő dolgot, ami hozzám tartozik.
- Azért mert szeretlek, és semmi más nem számít. - mondtam, majd kicsit felágaskodtam, és megcsókoltam.
Még így több mint egy év után is felzaklatnak az ilyen esetek, de szerencsére Justin már tudja, hogyan nyugtasson le, és ez most is sikerült neki. A csók közben szinte minden dühöm azonnal elszállt, tudtam, hogy fölöslegesen idegeskedek rajta, attól nem fog változni semmi, csak ténylegesen elrontom a mai napunkat, és ezt nem akartam.

12. fejezet

Másnap reggel, mikor felébredtem, Justin helyett csak az összegyűrt takaróját találtam. Azonnal megnéztem az időt, és rá kellett jönnöm, hogy nem is annyira reggel, mint inkább délelőtt 11 óra van. Justin tegnapi állapotát figyelembe véve, még ez is nagyon korai időpont volt ahhoz, hogy csak úgy felkeljen. Sóhajtva dőltem vissza a párnámra, igazság szerint túl fáradt voltam egy újabb aggódáshoz. Na, meg abban is biztos voltam, hogy valahol a házban lehet, és majd  visszajön. Már éppen visszaaludtam volna, amikor végül meghallottam az ajtó nyitódását. Nagyon óvatosan lépkedhetett az ágy felé, mert nem hallottam semmiféle zajt, a csukott szemeimből nyilván arra gondolt, hogy még alszom. Mikor éreztem, hogy újra visszafeküdt mellém, felnyitottam a szemem, és egyenesen az ő arcával találtam szembe magam.
- Felébresztettelek? - suttogott, amúgy is halk, rekedtes hangján.
- Nem, már ébren voltam. Te hol voltál?
- Eszembe jutott, hogy mára találkozót beszéltem meg Usherrel, de muszáj volt lemondanom.
- Nem vagy jól, igaz? - néztem a fáradt szemeibe.
- Fáradtság, kicsi másnaposság - sorolta, aztán felsóhajtott. - Sajnálom az éjszakát.
Örültem, hogy ezt mondta, mert ezek szerint tudta, hogy mennyire aggódtam. Viszont megsajnáltam a hangjából kicsengő bűntudat miatt.
- Hol voltál éjjel?
- Ki kellett szellőztetnem a fejem - mondta egy kis gondolkodás után.
- Igazán szólhattál volna - mondtam szemrehányóbban, mint terveztem. - Tudod, hogy mindig aggódok, amikor Mike-kal vagy, mert...
- Nem vele voltam - szakított félbe.
- Akkor kivel?
- Egyedül.
- De miért? - értetlenkedtem. - A születésnapod volt, élvezned kellett volna.
Justin erre nem válaszolt, a plafon felé fordította a tekintetét, ahelyett, hogy rám nézett volna.
- Justin, kérlek ne csináld ezt. Beszélgess velem, és ne tegyél úgy, mintha nem lenne valami nagy baj.
- De nem tudok, Emma - kapta rám a tekintetét újra, és mélyen a szemembe nézett.
- Ne mondasd ki velem, amit egyikünk sem akar - kértem halkan.
- Mit?
- Ha titkolózol, ez így nem fog működni. Nem bízol bennem, így nincs értelme.
- Nem, nem, nem! Ne mondj ilyeneket, kérlek - nézett rám rémülten, és magához húzott egy ölelésbe. Átöleltem a nyakát, és mélyeket lélegeztem. Nem tudtam elképzelni már az életemet nélküle.
- Szeretlek - suttogott a fülembe. - Elhiszed nekem, ugye? Annyira szeretlek - ismételte, és puszikat nyomott közben az arcomra.
Kicsit távolabb akartam húzódni tőle, de nem engedett el, így mikor visszadőltem a párnámra, ő fölém került, és ekkor láttam, milyen kétségbeesett pillantással néz rám. Megsimogattam az arcát, ő pedig szinte belesimult a tenyerembe. Majd' megszakadt a szívem, hogy így látom őt. Elhomályosult a látásom néhány könnycsepptől, és bármennyire igyekeztem visszatartani őket, Justin észrevette.
- Ne sírj, kicsim - suttogott újra, és ő is simogatni kezdte az arcomat, majd nem sokkal később a száját éreztem meg az ujjai helyén. - Engedd, hogy megmutassam, mennyire szeretlek - kérte, és ekkor ajkai már az enyémen voltak.
Hosszú idő óta nem csókolt már így. Ilyen gyengéden, de mégis szenvedélyesen és csábítóan. Teljesen belefeledkeztem az ízébe, a nyelve ügyes mozgásába, és a puha érintésébe az arcomon. 
Áttért a nyakamra, és én még szorosabban öleltem magamhoz, mint eddig. Könnyen megszabadított a hosszú pólótól, amit hálóingként viseltem, ujjai hamar rátaláltak a mellemre és finom kényeztetésbe kezdtek, aztán ajkával is lefelé haladt. Imádtam az érintését, és én is nagyon akartam érinteni őt, ezért a hajába túrva visszahúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam, majd a nyakától indulva levezettem a kezem egészen a derekáig, ahol aztán egy mozdulattal lehúzhattam az alsóját. Az ő keze ugyanúgy rátalált a bugyimra, attól is megszabadított, és a pólómhoz hasonlóan az ágy mellé dobta. Szabadon érinthetett bárhol, és nem is késlekedett ezt megtenni. Finom, de annál izgatóbb mozdulatait hamarosan a legérzékenyebb pontomon éreztem meg. A ténykedése halk sóhajokat csalt elő belőlem, de mivel Justin nagyon is ismerte a testem, és azt, hogy hol kell megérintenie, ezek a sóhajok gyorsan nyögésekké változtak. Lázasan öleltem és simogattam én is őt, aztán egyszerre már nem tudtam másra koncentrálni, mint a forróságra és az élvezetre, ami elöntötte a testem. Lehunyt szemmel feküdtem néhány másodpercig, aztán mikor felnyitottam pilláim, Justin ezerféle érzelmet tükröző arcát láttam magam előtt. Úgy tűnt rengeteg mondanivalója lenne, de nem tudja szavakba foglalni. Megcsókoltam, ezzel jelezve, hogy semmi szükség szavakra, a testünk elég jól kifejezi, hogy mit érzünk a másik iránt. Csókunk közben teljesen hozzám simult, így megéreztem, hogy legalább annyira kíván engem, mint én őt. Végigsimítottam a mellkasán, majd hasán, míg el nem értem a testének azon részéhez, amire már annyira vágytam. Gyengéd mozdulatokkal kezdtem kényeztetni, de alig néhány pillanat múlva felnyögött, és elszakította száját az enyémtől. Szemembe nézett, majd egyik kezét eltüntette közöttünk, és az enyémre simította, miközben a másikkal továbbra is a fejem mellett támasztotta magát. Hagyta, hogy még néhányszor végighúzzam a kezem rajta, aztán ő vette át az irányítást, és óvatos mozdulattal belém csusszant. Lehunyta a szemeit, várt, miközben még mindkettőnk keze őt markolta. Pár másodperc múltán elhúzta a kezem és a vállára rakta, jelezve ezzel, hogy öleljem át, majd csak ezután kezdett lassan, ütemesen mozogni. Tökéletesen éreztem, hogy kitölt, és ahogy ő, úgy én is élveztem, hogy ennyire közel van hozzám. Justin ezután vált csak igazán hevessé. A szája mohón kereste az enyémet, és olyan érzelemmel teli csókkal ajándékozott meg, hogy szinte már fájt. Remegtem. A Justin iránti érzelmektől és a kéjtől egyaránt. Az egész szobában csak a simogatások által kiváltott sóhajokat, a csókokat és a testünk összefonódásának hangjait lehetett hallani. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Justin nélkül egyszerűen megszűnne a világom. Nem csupán a testi vágyakról szólt a szeretkezésünk, sokkal inkább az érzésekről. Justin már-már görcsösen szorította magához a felsőtestemet, miközben a csípője továbbra is fáradhatatlanul mozgott, egyre közelebb sodorva ezzel mindkettőnket a kielégülés felé. A lökéseivel szemben kezdtem mozgatni a csípőmet én is, és miután az arca arról árulkodott, hogy ez tetszik neki, elégedetten lehunytam a szemem. Csak a kettőnk által felvett ritmusra koncentráltam, és az ajkaira, amelyek időről időre elárasztották a bőröm finom csókokkal. Én még sokáig szerettem volna ebben az izgató, várakozással teli tempóban maradni, amit együtt diktáltunk, Justin azonban másként gondolta. Erősebbé és gyorsabbá vált minden lökése, és ezzel egy időben a légzése is felgyorsult. A vállamra hajtotta a fejét, én pedig körülfontam a lábaimat a csípőjén, hogy még közelebb érezhessem magamhoz. Alig néhány további csípőmozgás után újra remegni és zihálni kezdtem, aztán egy az előbbinél sokkal intenzívebb élvezet magával ragadott. Felnyögtem, a kezeimmel erősen Justin vállát markoltam, és elvesztettem minden önkontrollom. Aztán egyszerre alább hagyott a forróság, a helyét pedig átvette a kellemes zsibbadtság a testem minden pontján, miközben Justin továbbra is felettem mozgott.
- Emma - morogta szinte artikulálatlanul a bőrömbe, aztán folytatta is hosszú egymásutánban, míg nem őt is utolérte az orgazmus, és fáradtan rám borult. Mikor a légzése újra lecsillapodott, legördült rólam, de továbbra sem engedett el, hanem a karjába vont, úgy, hogy közben a szemembe tudjon nézni. Sosem éreztem még olyan értékesnek magam, mint mikor megláttam, hogy milyen kétségbeesett pillantással figyel.
- Nem akarlak elveszíteni, Em - súgta közel az arcomhoz.
Felemeltem a kezem és nedves hajába túrtam, majd egy apró csókot nyomtam a szájára.
- Nem fogsz.
A mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig közben a hajamat simogatta, majd mikor ujjai rátaláltak a tarkóm csiklandós részére, önkénytelenül nevetni kezdtem. Justin keze hirtelen megállt, majd mikor elhalt a nevetésem, újra cirógatni kezdett, belőlem pedig ugyanazt a hangot sikerült előcsalnia másodszor is. Felnéztem rá, és láttam, hogy nyoma sincs annak a cseppnyi félelemnek, amit az imént véltem felfedezni az arcán. Mosolygott, méghozzá elképesztően édesen.
- Imádom hallani, ahogy kuncogsz - súgta a fülembe, és puszit nyomott a hajamra. - Ahogy az illatodat is imádom érezni - jólesett ezt hallani tőle, ezért újra visszafeküdtem a mellkasára és szorosan átöleltem. - És azt is szeretem, ahogy hozzám bújsz - nevetett halkan.
- Tudod, én mit szeretek? - néztem fel rá. Kíváncsi tekintetet kaptam válaszul. - Téged. Mindennél jobban, úgy ahogy vagy. A titkaiddal együtt.
Elkomorult az arca, ahogy ezt kimondtam, nekem pedig ez egyáltalán nem tetszett. Feljebb csúsztam hozzá, mélyen a szemébe néztem, és mindkét kezemet rásimítottam az arcára. 
- Tudom, hogy sosem fogod ezt elhinni nekem, de nem tudsz olyat tenni, amivel elijesztenél magadtól. Annál sokkal jobban szeretlek. Nem fogom hagyni, hogy magadba zárkózz - mondtam komolyan, és ő ugyanolyan komolyan nézett vissza rám, majd a hajamba túrt és heves szenvedéllyel megcsókolt.
Az ajka keményen feszült az enyémnek, én mégis nagyon mámorítónak éreztem a csókját. Végül elváltunk, de még mindig csak pár centire volt tőlem, mikor megszólalt.
- Köszönöm.
- Kérlek, ígérd meg, hogy segítesz nekem. Hogy kicsit jobban megnyílsz felém újra, úgy mint régen - suttogtam halkan, szinte könyörögve.
- Felborítottam az életedet - motyogta erre szinte magában, de a közben engem nézett. - Mindig attól félek, hogy nem vagy elég erős, ahhoz, ami körülvesz minket. A média, a sok újságcikk... Közben pedig én vagyok az, aki nem elég erős - mosolyodott el szomorúan.
Azon a reggelen már másodszor tört meg Justin szomorúságának a látványa, de ezúttal nem hagytam, hogy ő észrevegyen bármit is. A nyakába fúrtam az arcomat, és azon gondolkodtam vajon ez-e a valódi oka, annak, hogy Justin ilyenné vált. Az, hogy befurakodnak az életébe, és az a sok hamis vádaskodás róla? Akár így volt, akár nem, arra rájöttem, hogy Justinnak igaza van. Egyedül talán nem vagyunk elég erősek ehhez, de nekem egyáltalán nem állt szándékomban magára hagyni őt.