2. fejezet

Egyedül ébredtem, és ez rossz volt. Mióta Justinnal együtt élünk sosem volt még ilyen. Kimentem a fürdőbe, megmosakodtam és fogat mostam, közben azon gondolkodtam vajon, hol lehet Justin. Elment volna? Nem is töltötte itthon az éjszakát? Ettől a gondolattól eléggé megrémültem, de aztán rájöttem, hogy legutóbb póló nélkül láttam a konyhában és azóta nem jött be a szobánkba, szóval még itt kell lenni a házban. A keresésére indultam, de nem is kellett sokáig mennem, mert a nappaliban rábukkantam. A kanapén feküdt vagyis inkább kuporgott, a pléd amit valószínűleg takaróként használt már lecsúszott róla. Odasétáltam hozzá és először is kikapcsoltam a tv-t, majd miközben visszaterítettem rá a takarót, elmosolyodtam azon, hogy milyen nyugodt és szép az arca, amikor alszik. Justin mocorogni kezdett, majd lassan a szemeit is felnyitotta.

- Em, mit csinálsz? - motyogta álmosan.

- Csak... kijöttem, mert... - mert hiányoztál az ágyból. Nem, ezt nem fogom mondani a tegnapi viselkedése után.

- Gyere ide - nyúlt felém és elkapta a karomat, majd lerántott maga mellé és ránk borította a takarót.

- Hé, Justin - sikítottam fel meglepetten.
- Nem volt jó nélküled aludni - mondta halkan és közben újra lehunyta a szemét. 
- Nekem sem - ismertem be. Percekig csak hallgattunk, olyan jó volt érezni az ölelését magamon, hogy sosem akartam felkelni. Egy idő után Justin olyan egyenletesen lélegezett mellettem, hogy azt hittem máris visszaaludt, de aztán váratlanul mégis megszólalt.
- Haragszol rám?
- Az attól függ - válaszoltam, mert éppen nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá. Kicsit nehezteltem, de hogy tudnék ellenállni neki, amikor újra ilyen aranyos velem?!
- Mitől? - kérdezett vissza és kinyitotta a szemeit.
- Hogy elmondod-e, miért viselkedtél olyan furcsán.
- Nem akartam, biztos csak a fáradtság teszi.
- Nem tűntél tegnap fáradtnak - utaltam arra, amikor bepróbálkozott.
- Ne haragudj - kérte és gyengéd csókot nyomott a számra. - Te már fogat mostál - állapította meg vigyorogva.
- Igen - bólintottam. - Megígéred, hogy többet nem csinálsz ilyet?
- Nem tehetem, Emma - rázta a fejét komolyan. - Túlságosan tetszel nekem ahhoz, hogy többet ne érjek hozzád - mosolyodott el kajánul, aztán levezette kezét a fenekemre és belemarkolt. - Ha azt akarod, hogy jobb fiú legyek, akkor ne járkálj előttem ilyen rövid cuccokba.
- De én nem is...- kezdtem tiltakozásba, aztán rájöttem, hogy a sortra gondol, amiben aludni szoktam. - Szeretem azt is, amikor rossz fiú vagy, de csak ha kedves rossz fiú vagy - mosolyogtam rá és a nyakához nyomtam az arcomat.
Justin a hátára feküdt és a mellkasára vont, majd a plafont kezdte bámulni, mintha nagy problémák gyötörnék.
- Mostanában elég rossznak érzem magam - suttogta komolyan.
- Tessék? - kaptam fel egyből a fejem.
- Semmi - mosolygott rám, majd egy hosszabb csókot nyomott a számra. - Reggelizünk?
- Aha - suttogtam szinte elvarázsolva a csóktól.
Gyorsan felpattantam és a konyhába indultam reggelit készíteni, de Justin hangja megállított.
- Már ennyi az idő? - döbbent meg. - Bocs, Em, de sietnem kell a stúdióba - nézett rám bűntudatos képpel, majd a szobánkba indult.
Na ne! Kezdődik ez egész előről?
- Komolyan? - mentem utána. - Egy gyors reggeli, megcsinálom, amíg lezuhanyzol. Olyan keveset vagyunk mostanában együtt - néztem rá kérlelően, majd odaléptem hozzá ő pedig magához húzott.
- Oké, de nyolcra be kell érnem - mondta, aztán mielőtt bement a fürdőbe még egy puszit nyomott a hajamra.
Nekiálltam a reggelinek, közben átvettem fejemben, hogy mit kell az nap csinálnom. Délig az egyetemen kell ülnöm. Szuper! Aztán a délutánom szabad, de ötletem sem volt, mit csinálhatnék, ha Justin stúdiózik. Már elég régen találkoztam a barátnőmmel, Ellával, és hiányzott is, de Justin sokkal jobban hiányzott annak ellenére, hogy együtt éltünk.
- Hm, nagyon jó illata van - lépett mögém Justin és a derekamra tette a kezét.
- Neked van nagyon jó illatod - fordultam felé mosolyogva, és beletúrtam a még félig vizes hajába. 
Justin valamiért nagyon csendes volt egész reggeli alatt, pedig szerettem volna beszélgetni vele. Csak úgy, apróságokról. Hallani, hogy megoszt velem mindenfélét.
- Elvigyelek? - kérdezte, amikor evés után a kulcsaiért nyúlt.
- Hát meg kéne még ezt csinálnom, - körülnéztem a konyhában, ahol össze kellett volna pakolnom - de akkor el fogok késni. És, hogy jövök akkor haza?
- Majd érted megyek. Gyere - nyújtotta a kezét, amit végül elfogadtam, mert tényleg nem akartam késni.
Justin a kocsiban zenét kapcsolt én meg szokásomhoz híven végig dúdoltam az utat. Egy ideig Justin is énekelt, aztán az egyik piros lámpánál észrevettem, hogy elhallgatott és rám figyel.
- Mi az? - mosolyogtam. - Zavar? Mert akkor abbahagyom.
- Nem, szeretem hallgatni a hangod.
- A tiéd közelébe sem ér - nevettem fel és puszit nyomtam az arcára, mielőtt a lámpa váltott volna.
- Mikor végzel? - kérdezte Justin, amikor leparkolt az egyetem előtt.
- Dél körül.
- Érted jövök, oké? Elmegyünk ebédelni - mondta én meg bólintottam, aztán egy utolsó csók után kiszálltam.
Unalmasabbnál unalmasabb előadások, jegyzetelés, nyitott szemmel alvás - ezekkel tudnám jellemezni a délelőttöt. Meg persze a türelmetlenkedéssel, ami amiatt volt, hogy végre Justinnal legyek. Az első félévemet töltöttem itt és nem voltak túl barátkozósak az évfolyam társaim. Ahogy az udvaron álltam, a parkoló mellett, körbe néztem és szinte csak egyedül üldögélő embereket láttam, akik vagy ettek vagy tanultak, de csak alig néhányan beszélgettek. Sokszor megkérdeztem már apától, hogy mégis milyen emberek közé küldött, de az ő válasza csak annyi volt, hogy olyanok közé, akik komolyan veszik a jövőjüket. Ja, persze. 18 évesen én még azért szeretnék kicsit szórakozni. Ahogy ezt végiggondoltam meg is érkezett a legnagyobb boldogságom az életemben.
- Szia - hajoltam hozzá egy csókért, amikor beszálltam a kocsiba.
- Mi újság? Jó napod volt? - mosolygott. Úgy tűnt még a reggelinél is jobb a kedve.
- Unalmas volt - legyintettem. - És hiányoztál.
- Már itt vagyok. De vissza kell még mennem egy kicsit a stúdióba. Velem tartasz?
- Hát nekem oké - vontam vállat. - Elmegyünk abba az étterembe, ahol az a finom spagetti van? Kérlek - tettem hozzá.
- Persze - egyezett bele Justin. - Régen nem is szeretted a spagettit. Én szoktattalak rá? - kérdezte vigyorogva.
- Lehet - válaszoltam sejtelmesen.
- Ó, megint örülhet a tulajdonos, hogy itt vagyunk - nézett körbe Justin, amikor leültünk a leghátsó asztalhoz. Még így is sokan bámultak minket. Illetve Justint.
- Ne törődj velük - kértem és kezére simítottam az enyémet.
- Oké, de akkor te sem. Ha meglátom, hogy más pasikat nézegetsz mérges leszek - viccelődött, mire én csak a szememet forgattam. Mintha érdekelne bárki is rajta kívül... Lehetetlenség lenne bármi másra figyelni, ha ő a közelemben van.
- Ugye emlékszel, hogy hova készülünk holnap? - kérdeztem még mielőtt én is elfelejtettem volna.
- Nem igazán - válaszolta egy kis gondolkodás után.
- Anya ebédre hívott minket. Pattie is ott lesz - mosolyogtam.
- Ja, igen. Olyan jó lesz már végre látni anyát - mosolyodott el ő is és láttam, hogy ettől tényleg kicsit izgatottá vált.
Mindketten spagettit rendeltünk, de Justin kicsit előbb végzett, mint én, ezt természetesen ki is szúrták. Egy anyuka jött oda egy kislánnyal, hogy közös képet kérjenek.
- Emmával is lehetne? - kérdezte a kb 12 éves lány Justintól.
- Hát ezt tőle kérdezd - vont vállat mosolyogva.
- Velem képet? - lepődtem meg, a lány meg bólintott.
- Szerintem ti vagytok a legaranyosabb szerelmespár - mondta szégyenlősen. 
- Ó, köszönjük - nevetett Justin és félkarjával magához ölelte a kislányt. - Hogy hívnak?
- Melanie.
- Milyen szép neved van - dicsértem meg, aztán készítettünk egy hármas fotót is, és elmentek. - Mi vagyunk a legaranyosabbak - ismételtem jót derülve ezen.
- Tudod miért? - vigyorgott szélesen és kézen fogott. - Mert én is aranyos vagyok.
- Ó, persze, Justin - kacagtam. - És én mi vagyok?
- Te? Nem is tudom... - töprengett látványosan, mire kicsit meglöktem. - Oké, oké. Te meg nagyon édes vagy - nyomott puszit a homlokomra én meg egyből elpirultam.
Míg odaértünk az autóhoz, azon gondolkoztam, hogy vajon meddig fogok elpirulni minden bókjától. Egyáltalán normális, hogy még mindig ilyeneket vált ki belőlem?
- Ülj be a kocsiba, ezt fel kell vennem - mondta Justin, felvette a rezgő a telefonját és kicsit odébb sétált.
Titkolózik? - futott át az agyamon. Máskor mindig beszélt előttem is. Néhány perc múlva beült mellém és rögtön indított is.
- Baj van? - kérdeztem rá, mert kicsit feszültnek tűnt.
- Nincs.
- Biztos? Kivel beszéltél?
- Emma, van amikor nem akarok beszélni a dolgaimról - mondta nyugodt hangszínen, de testtartása arról árulkodott, hogy igenis feszült. - Tiszteletben tartanád ezt?
- Persze - motyogtam egy pár pillanat múlva. Mik ezek a hangulatingadozások nála?
Visszamentünk a stúdióba és egy szót sem szóltunk egymáshoz. Justin befejezett egy dalt, én meg addig a srácokkal beszélgettem. Egyszer csak észre vettem, hogy Justin telefonja, amit az asztalon hagyott megint rezeg. Ismeretlen szám volt és mivel nem akartam veszekedést inkább nem vettem fel, hanem felmutattam Justinnak a telefont, ő meg kijött. Megint nem hallhattam, hogy kivel beszél és miről, mert elvonult.
- Egy pár percre el kell mennem - mondta nekünk. - Megvársz itt? - fordult hozzám. Bólintottam, ő meg még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy hova megy már el is tűnt.
- Ennek mi baja? - kérdezték egyszerre többen is, de én is csak egy vállvonogatással tudtam szolgálni.
Szerintem a fiúk látták, hogy kezd túl pörögni az agyam így inkább szóval tartottak még mielőtt bebeszéltem volna magamnak mindenfélét. Kicsit sikerült is elterelniük a figyelmem, megmutattak néhány dalt, de jobban szerettem volna, ha ezt Justin maga teszi. Kb negyed óra múlva ért vissza.
- Mehetünk, Em? - lépett mellém és átölelte a derekam félkarjával. Felvont szemöldökkel néztem rá, ő meg puszit nyomott az arcomra. El akarta terelni a figyelmem, ez nyilvánvaló volt. 
- Menjünk - egyeztem bele, mert tudtam, hogy hiába is kérdezném arról, hogy hol volt.
Elköszöntünk mindenkitől, Justin összeszedte a cuccait és indultunk.
A kocsiban sem tudtam még, hogy hogyan kéne rákérdeznem. Szerettem volna, ha veszekedés nélkül elmondaná.
- Nagyon csendben vagy - jegyezte meg Justin.
- Szerinted miért? - kérdeztem vissza kicsit élesebben, mint szerettem volna.
- Nem tudom.
- Csak úgy leléptél... Olyan furcsa vagy mostanában, Justin.
- El kellett mennem, találkoztam egy barátommal - magyarázta.
- Azzal a baráttal, aki miatt tegnap elfelejtettél szólni, hogy későn jössz? Azt hittem minden barátodat ismerem.
- Őt nem. Ne aggódj már, Em - kérte szelíden.
- De igen, aggódom. Nem tetszik, ahogy viselkedsz - csattantam fel.
- Nekem sem tetszik, ahogy te viselkedsz. Sosem szoktál kiabálni - mondta.
- Te sem szoktál titkolózni. És nem szoktál durva lenni velem. Csodálkozol, hogy dühös vagyok?
- Dühös vagy? - nézett rám egy percre.
- Igen - sziszegtem.  - Elegem van a hangulatingadozásaidból.
- Nekem meg elegem van a nyafogásodból - csattant fel ő is mérgesen. - Szokj hozzá, én is megszoktam.
A nyafogásomból? Erre nem tudtam mit reagálni. Érezhető volt, hogy a kimondott szavaitól és az én hallgatásomtól, miként válik egyre feszültebbé a légkör a kocsiban. Időnként felém pillantott, ilyenkor azt hittem mond valamit, de aztán mégis hallgatott ő is.
Mikor beállt a garázsba, rögtön kipattantam a kocsiból és szinte rohantam be a házba. Magam sem tudom, miért de nagyon rosszul éreztem magam a közelében. Ledobtam a táskámat és először a konyhába mentem, hogy főzzek egy teát, mert úgy gondoltam attól megnyugszom, de Justin is odajött, így inkább a szobába, majd onnan egyenesen a zuhanyzó felé vettem az irányt.
Ha nincs tea, talán egy forró zuhany is kellőképpen ellazít és megnyugtat.
Úgy tűnt ma is külön alszunk, mert ha ő nem is gondolja így, én biztosan nem akarok mellette feküdni. Nem értettem mi volt ez az egész nap. Reggel kibékültünk, és Justin olyan kedves volt, aztán délután is egész jól éreztük magunkat, még engem sem zavart a rajongó kislány felbukkanása sem, de aztán jött az a telefon és attól kezdve már alig váltottam vele egy normális szót. Sőt, senki nem tudott normálisan beszélni vele. Komolyan aggódtam miatta. Egyik percben kedves, gyengéd és vicces, aztán egy pillanat alatt odalesz a jó kedve és összeveszünk.
Hirtelen zajt hallottam, majd nem sokkal később megéreztem a hideg levegőt a hátamon, ahogy kinyitódott a kabin ajtaja. Nem számítottam rá, hogy bejön utánam, sőt egyáltalán nem is akartam, hogy itt legyen.
- Menj ki, Justin - mondtam neki halkan.
- Nem.
- Egyedül akarok most lenni.
- Én meg veled. Nem megyek ki - mondta és mindkét kezével megragadta a csípőmet, hogy magához húzzon. - Ne haragudj rám. Kérlek - csókolgatni kezdte a vállam. - Kérlek, Emma.
- De haragszom - suttogtam lehunyt szemmel.
- Ne tedd - könyörgött és tovább csókolta a nyakam. - Nagyon sajnálom. Annyira szeretném, hogy megbocsáss.
- Ne, Justin - fordultam  szembe vele, hogy eltoljam magamtól. - Folyton veszekszünk mostanában.
- Mit csináljak, hogy ne veszekedjünk folyton? - nézett a szemembe.
- Legyél őszinte hozzám.
- Az vagyok.
- Azt sem tudod, miért kérsz éppen bocsánatot.
- De tudom. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Nem nyafogsz. És ha ezt is tennéd, nem idegesítene - mondta komolyan és újra átölelt. - Nagy rajtam a nyomás. Reggel is mondtam már.
 Igen, ez igaz és el is hiszem. Én is ingerültebb vagyok mostanában, de akkor sem...
- Ölelj át - súgta és megfogta a kezeimet, majd a saját vállára rakta, innen már nem kellet kérni, hogy összekulcsoljam az ujjaimat a tarkójánál. Lehunytam a szemem és a vállába fúrtam az arcomat. Miért ilyen nehéz most vele?
A víz még mindig folyt ránk, Justin pedig a vizes hajamat simogatta, mikor felnéztem rá.
- Nem akarok veszekedni veled.
- Akkor ne tedd - mondta és a következő percben már meg is csókolt.
Megint finom és gyengéd volt, lágyan kért bebocsátást az ajkaim közé, majd a nyelvével simogatni kezdte az enyémet. Még inkább hozzásimultam és már akartam, hogy itt legyen velem. A keze továbbra is egyenletesen járt le és fel a hátamon, nagyon jól esett az érintése. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiányzott nekem is, hogy együtt legyünk. Váratlanul a fenekemre vezette a kezét, felemelt és a falnak döntött, én meg rögtön a derekára kulcsoltam a lábaimat.  Szájával áttért a nyakamra, mire jól esően felsóhajtottam. Éreztem a mocorgó vágyát közöttünk, ezért belemarkoltam a hajába, hogy rám nézzen.
- Vigyél be. Menjünk be a szobába - kértem kicsit remegő hangon.
- Most akarlak. Itt - mondta, aztán újra lehajtotta a fejét, de ezúttal a kulcscsontomra nyomta a száját. Egyik kezével a hajamba túrt újra meg újra, pontosan tudta, hogy mennyire szeretem ezt. Igyekezett, hogy minél inkább elvegye az eszemet és igencsak jó úton haladt. Kicsit sem lassított, sőt inkább minden érintése és csókja hevesebbé és szenvedélyesebbé vált. Ismertem ezt a fajta szenvedélyt. Azt jelentette, hogy Justinnak szüksége van rám. Jobban, mint valaha. Nekem pedig eszem ágában sem volt leállítani, mert ugyanúgy nekem is szükségem volt rá.


Sziasztok! Nagyon örülünk, hogy ennyire tetszik nektek a sztori. Köszönjük a kommenteket és mindenféle visszajelzést. :) Egy valamit szeretnénk leszögezni, ami a mi hibánkból talán eddig nem volt egyértelmű, még pedig az, hogy ezt a blogot ketten írjuk. Lea és én. Felváltva hozzuk a fejezeteket és közösen találjuk ki a történéseket. Nincs nagy jelentősége, csak azért gondoltuk, hogy fontos, mert többször olvastunk olyan megszólítást, ami egy személynek szólt. Eddig nem tisztáztuk ezt, de reméljük így már minden tiszta. :)