3. fejezet

- Kicsim, kész vagy? El fogunk késni. – hallottam meg Justin kedves hangját, ahogy benézett hozzám a fürdőszobába, miközben készültem.
- Igen, pillanat. – mondtam neki válaszul, és kicsit igazítottam még a hosszú, barna hajamon, ami lágy hullámokba omlott a szabadon hagyott vállamra. Amikor kész lettem, egy utolsó pillantás vetettem még a külsőmre, és megláttam a tükörben, hogy Justin közeledik felém, majd hátulról átkarolt.
- Gyönyörű vagy. – bókolt kedvesen, mire én azonnal fülig pirultam. Hiába vagyunk együtt már több mint 1 éve, még mindig képes zavarba ejteni, akár egyetlen szóval is.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá a tükörben. – Ami azt illeti, te is jól nézel ki. - Egy fekete nadrág volt rajta, egy ing és egy fekete supra. Hihetetlenül szexi volt.
- Mi vagyunk a legszebb pár a világon. – suttogta a fülembe, én pedig halkan felkuncogtam, ahogy néztem magunkat. Feje a vállamon pihent, kezei a hasamat simogatták.
- Mi lenne, ha inkább a legboldogabb pár lennénk a világon? – kérdeztem, majd szembe fordultam vele.
- Nem vagy boldog, Emma?
- De, az vagyok. – bólintottam. – Csupán úgy érzem néha, hogy tudnék még boldogabb is lenni. Tudod, ha elkerülnénk azokat a felesleges veszekedéseket, mint például a tegnapi.
- Ígérem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy a legboldogabb nőnek érezd magad, rendben? Szeretlek, Emma. Nagyon fontos vagy nekem, sokat jelentesz.
- Én is szeretlek, Justin. – suttogtam, és hagytam, hogy ajkait az enyémekre helyezze, majd megcsókoljon. Csak egy kis csók volt, vagy talán inkább egy puszi. Rövid ideig tartott, csupán pár másodpercig. Amikor elváltak az ajkaink egymásra mosolyogtunk, Justin a kezét nyújtotta, én pedig elfogadtam, és kéz a kézben indultuk le az emeletről, majd ki a házból, egyenesen Justin autójába.
Vártam ezt az ebédet, hiszen rég voltunk már így együtt, hogy az én szüleim, és Justin anyukája is. Kár, hogy Jeremy, Erin és a gyerekek nem lehettek itt.
Az út a szüleim házához nem tartott sokáig, mivel viszonylag közel laktunk hozzájuk, így az út csak 10 percig tartott. Közben beszélgettünk, jelentéktelen dolgokról, de ez pont így volt jó. Amikor odaértünk csengetés nélkül bementünk, majd a bejáratnál elkiáltottam magam.
- Anyu, megjöttünk!
Erre az én gyönyörű, 40-es éveiben járó anyukám azonnal megjelent, és hatalmas mosollyal az arcán üdvözölt minket, mindketten kaptunk egy óriási, bordaropogtató ölelést, amit nevetve viszonoztunk neki.
- Örülök, hogy itt vagytok. – mondta. – Justin, anyukád körülbelül 5 perce ért ide. – intézte a mellettem álló fiúnak a szavait. Ők ketten nagyon jó kapcsolatot ápolnak, anyu imádja Justint, és úgy gondolom, hogy fordítva is így van.
- Akkor megyek, és köszönök neki. Jössz, kicsim? – nézett rám, én pedig bólintottam egy aprót. Újra megfogtam a kezét, és együtt mentünk be a nappaliba, nyomunkban anyuval. A nagy fehér kanapén ott ült apu és Pattie. Amikor Pattie meglátott minket, az arca felragyogott és azonnal felpattant, majd odarohant hozzánk és szinte Justin karjaiba vetette magát. Mosolyogva néztem a kettősüket, mindig is csodáltam, hogy milyen erős és őszinte az ő kapcsolatuk. Reménykedtem benne, hogyha majd nekem lesz egyszer valamikor gyerekem, akkor ő is ilyen őszinte lesz velem, mint Justin az anyukájával. Irigylésre méltó.
- Annyira örülök, hogy látlak, Emma. Csodásan nézel ki. – mondta, amikor elengedte a fiát, és hozzám fordult. Engem is egy hasonló, ölelésben részesített, mint az előbb Justint.
- Én is örülök neked, te is gyönyörű vagy. – mosolyogtam őszintén. Valóban szuperül nézett ki, mint mindig. Vidám tekintet, hatalmas mosoly, hosszú barna haj, apró kis test, ez Pattie. Gyönyörű nő.
Miután aput is üdvözöltük, anyu az asztalhoz terelt minket, mi pedig engedelmeskedtünk a kérésének, és leültünk, közben pedig halkan csevegtünk egymással.
Már a főételnél tartottunk, amikor anyu előhozakodott, egy nagyon érdekes dologgal.
- Na, és eljegyzésen már gondolkodtatok? – kérdezte, mire éreztem, hogy Justin kicsit megfeszül mellettem, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak.
- Még nem igazán. – válaszoltam végül mosolyogva.
- De miért? Hiszem már több, mint 1 éve együtt vagytok, szeretitek egymást, akkor?
- Nem akarunk elkapkodni semmit. – köszörültem meg a torkomat. Bevallom, eljátszottam már a gondolattal, de fogalmam sem volt, hogy erről Justin mit gondolhat. Nem beszéltünk még ilyesmiről egymással, de szerintem ez még korai lenne. Főleg, ha Justin titkolózik előttem, és nem avat be a dolgaiba. Tegnaptól ez a gondolat többször is az eszembe jutott már, hogy talán nem bízik bennem. Rengeteg elméletem volt már, hogy ugyan hol lehetett, és csak reménykedtem benne, hogy egyik sem bizonyul majd igaznak. Féltettem őt, és a kapcsolatunkat.
- Persze, igazad van. – mondta anyu, ezzel kiszakítva a gondolataimból. – Nem, muszáj sehová rohanni, van még időtök, csupán Pattievel arról beszélgettünk valamelyik nap, hogy mennyire szeretitek egymást, és biztosak vagyunk benne, hogy semmi nem választhat titeket szét. Te nem így gondolod Justin?
 - De, persze. Aztán mindjárt gyereket is vállalhatunk. – morogta, mire én hirtelen rákaptam a tekintetemet, de ő nem nézett rám. – Ha most megbocsátotok, ki kell mennem a mosdóba. – állt fel hirtelen, aztán már ott sem volt.
Összezavarodottan néztem utána, mindaddig, ameddig ki nem ment az étkezőből, majd visszafordultam a többiek felé, akik szintén kicsit furcsállották hirtelen kirohanását. Pattie aggódva felvonta a szemöldökét, mire én csak megvontam a vállamat. Én sem értettem, hogy mi üthetett belé. Anyunak küldtem egy pillantást, hogy most inkább hanyagoljuk ezt a témát, majd apu felé fordultam, aki az iskoláról kezdett el kérdezgetni. Első éves voltam egy Los Angeles-i egyetemen, ahol jogot tanultam. Apu mindig is ragaszkodott hozzá, hogy azt tanuljam, és nekem is nagyon tetszett. Merőben eltért az egyetem az egész középiskolától, rengeteget kellett tanulni, de én élveztem. Szerettem erről beszélgetni apuval, de most egyszerűen nem tudtam rá figyelni, akárhogyan próbáltam. Justin járt csak a fejemben, aki már egy ideje kiment a mosdóba, és már azon voltam, hogy utána megyek, amikor újra megjelent. Az arcát fürkésztem, amin sajnos nem láttam semmi érzelmet, de amikor leült mellém, rám mosolygott, majd magához húzott és adott egy puszit az arcomra.
- Jól vagy? – kérdezte tőle Pattie aggódva.
- Persze. – bólintott és küldött felé egy megnyugtató pillantást.
Ez után csendben fejeztük be az evést, majd amikor mindenki végzett, átvonultunk a nappaliba. Az eljegyzés téma többször már nem jött elő, szerencsére, így a korábbi feszült hangulat már eltűnt, Justin feloldódott, és apuval nevetgéltek, miközben engem szorosan magához ölelt, néha pedig apróbb puszit adott az arcomra. Jól esett a figyelmessége. Én anyával és Pattievel folytattam halk beszélgetést, de nem voltam teljesen jelen. Aggódtam, mert annak ellenére, hogy örültem, hogy Justinnak jobb kedve lett, kicsit furcsállottam is. Már alig vártam, hogy kettesben legyünk és megbeszéljük a történteket. Reméltem, hogy minden rendben van, és nem csak a szüleink előtt próbálja ezt mutatni.
Végül fél 5 körül döntött úgy Pattie, hogy már indulna, és mi is helyeseltük az ötletét. Elbúcsúztunk egymástól, majd beültünk az autóba, és még egy utolsó intés után Justin elindult. Csend volt az úton, a rádió sem szólt, és kicsit kínosnak éreztem. Szerettem volna mondani valamit, de úgy döntöttem, hogy inkább megvárom, ameddig hazaérünk.
- Minden oké, bébi? – kérdezte Justin, amikor már hazaértünk, és beléptünk a házba.
- Persze. – bólintottam mosolyogva.
- Nem szoktál ilyen hallgatag lenni.
- Csak elgondolkodtam. – vontam vállat.
- Min?
- Erről a mai napról. – mondtam félszegen, miközben bementünk a nappaliba és leültünk a kanapéra.
- Szerintem jó volt. – vigyorgott.
- Nem tudom, kicsit aggódom miattad Justin. – vallottam be.
- Miért? – húzta össze a szemöldökét, és furcsán nézett rám.
- Mert amikor anyu felhozta az eljegyzést, akkor olyan feszült lettél, és láttam, hogy aztán jobb kedved lett, de nem tudom, hogy ez most csak a szüleinknek szólt, vagy tényleg, és...
- Emma. – vágott közbe. – Édesem, nincs semmi baj, tényleg jól vagyok.
- De látom, hogy van. Én érzem, hogy van valami, amit nem mondasz el nekem, hogy titkolsz előlem valamit, csak nem tudom, hogy mi az. Miért nem mondod el?
- Em, kérlek, ne aggódj feleslegesen. Kicsit megrémültem az eljegyzés gondolatától, mert bevallom, nekem még eszembe sem jutott, de ennyi.
- Úgy érzem, hogy nem vagy hozzám őszinte. – vallottam be, majd lehajtottam a fejemet.
- A fenébe is, Emma. Miért csinálod ezt? – kérdezte kicsit ingerülten, és felállt mellőlem.
- Én? Te csinálod! Justin, miért kell minden egyes nap veszekednünk?
- Mert te mindent túlreagálsz! Bebeszélsz magadnak olyan dolgokat, amiknek semmi értelme nincs. Nem hazudok neked, őszinte vagyok veled, mondd, miért nem hiszel nekem?
- A tegnapi után mégis...
- Felejtsd már el a tegnapot! – szakított félbe újra, és könyörögve nézett rám. – Kicsim, szeretlek. Tudod, ugye? – kérdezte, majd közelebb lépkedett, megfogta a kezemet és felhúzott magához, így már egymással szemben álltunk. – Tudod?
- Tudom. – suttogtam, és éreztem, hogy a könnycseppek lassan utat törnek maguknak, lefelé az arcomon. - Csupán nem értem, hogy akkor miért titkolsz el előlem dolgokat, hogy miért nem őszinte a kapcsolatunk. Szeretném, hogy újra minden a régi legyen, amikor nem voltak titkot, furcsa telefonhívások, ismeretlen barátok. – mondtam, és közben szomorúan néztem a szemébe.
- Én... –kezdte Justin, aztán sóhajtott egy hatalmasat. – Figyelj rám, jó? – kérte, aztán megfogta a kezemet, leült, és az ölébe húzott. – Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el. Szeretnék, de egyszerűen nem lehet. Arra kérlek Emma, hogy bízz bennem. Hidd el, hogy te vagy a mindenem, és soha nem tennék szándékosan olyat, amivel megbántanálak. Te vagy a legfontosabb személy az életemben, és nem akarlak elveszíteni. Nagyon szeretlek, kérlek, hogy bízz bennem, rendben? Ígérem, hogy minden rendbe fog jönni, hogy minden régi lesz, csak legyél hozzám türelmes, jó? – kért kétségbeesetten, és egyszerűen nem tudtam mit mondani. Szerettem volna, ha elmondja, hogy a mi a baj, ha segíthettem volna, de nem akartam veszekedni. Nem akartam egy újabb vitát, ezért bólintottam. Bólintottam, hogy tudja én itt vagyok mellette, és nekem bármikor, bármit elmondhat, hogy bízhat bennem.