9. fejezet

Lacey

A telefonomból áradó hangos zenére keltem, amit kábán kerestem meg, majd vettem fel. Csendben, közbeszólás nélkül hallgattam végig a főnökömet, hogy jó lenne, ha ma beugranék a klubba az egyik csaj helyett, aki lebetegedett. Egy zártkörű buliról lenne szó, amihez ugyan semmi kedvem nem volt, főleg mert tegnap éjjel is én dolgoztam, de mivel kellett a pénz, ezért elvállaltam. Miután a gyors telefonbeszélgetésnek vége szakadt, visszafeküdtem a meleg ágyamba, hogy tovább aludjak, ám ekkor megakadt a szemem az órán, ami már délután hármat mutatott. Nem csodálkoztam, hogy ilyen sokáig sikerült aludnom, mivel a múlt éjszaka kicsit pörgős volt, és mire elértem az ágyamhoz, már a szememet alig bírtam nyitva tartani, annyira fáradt voltam. Általában a lakótársam zajongására felszoktam ébredni hamarabb, de szerencsére ő most nincs itthon egész hétvégén. Szívesen aludtam volna még, de nem akartam az egész napomat elpazarolni, ezért nehézkesen ugyan, de felkeltem az ágyból. Miközben a fürdőszobába igyekeztem, hogy kicsit rendbe hozzam magam, azon gondolkodtam, mit csináljak estig, és végül úgy döntöttem, hogy elmegyek futni. Legalább egy kicsit felébredek tőle, és tudok majd gondolkodni is. A fürdőszobában gyorsan elkészültem, majd felvettem az egy rövidnadrágot és egy pólót, aztán késznek is nyilvánítottam magam. Előkerestem még a fülhallgatómat, aztán elindultam. Egy közeli parkban szoktam futni, de most nem arra felé tartottam, csak mentem, amerre a lábam vitt, és egyáltalán nem néztem, hogy melyik utcára kanyarodtam be. Szerettem, mert ilyenkor teljesen kizárom a külvilágot, csak a zene és én vagyok. Gondolkodhatok nyugodtan, anélkül, hogy bárki megzavarhatna. Az esti buli jutott az eszembe, kíváncsi voltam, hogy kik jönnek, mert a főnököm csak annyit említett, hogy fontos emberek lesznek jelen. Reméltem, hogy nem lesznek majd nagyon sokan, és nem csinálnak semmi balhét. Szerettem volna egy nyugodt estét, de szinte éreztem, hogy ebben feleslegesen reménykedek.
Kicsit azért bosszantott, hogy be kell mennem ma, miközben azt hittem, hogy végre lesz egy szabad estém, de nem panaszkodtam. Nem engedhettem meg magamnak, ha el szerettem volna érni az álmomat. Szükségem volt a pénzre, hogy fizetni tudjam majd a tanulmányaimat. Mindennél jobban szerettem volna bejutni a színművészetire, kiskorom óta ez volt az álmom, de egyenlőre nem állok úgy anyagilag. Reméltem, hogy egyszer majd lesz rá alkalmam, és nem feleslegesen dolgozok pincérnőként egy klubban már több mint egy éve.
Gondolataimból egy kisfiú szakított ki, amikor hirtelen elém szaladt, és így kénytelen voltam megállni. Ijedten rám nézett, majd minden szó nélkül tovább futott, én pedig megilletődve, pihegve néztem utána. Végül csak vállat vontam, majd felnéztem, hogy hol vagyok, ám megtorpantam, amikor megláttam az elém táruló ismerős utcát, ahol már nagyon sok ideje nem jártam. Mindig ügyesen elkerültem ezt a helyet, ám most véletlenül mégis itt voltam. Szemem azonnal a közelben lévő kicsi, egyszintes ház felé siklott, ami már máshogy nézett ki, mint amikor itt hagytam. A falak szép barackszínűre voltak festve, a kertben pedig színes virágok voltak. Néztem egy pillanatig, egyszerűen nem tudtam róla elkapni a tekintetemet, vártam, hátha meglátok valakit, csak akár egyetlen pillanatra is, de ez nem történt meg. Nem volt semmi mozgás, így inkább gyorsan megfordultam, és visszafelé sétáltam. Már nem volt kedvem futni, a szívemben keletkezett apró fájdalom megakadályozott ebben. Szerettem volna bemenni, hogy elmondjam mennyire sajnálom, és hiányoznak, de tudtam ezt nem tehetem. Valószínűleg már rég elfelejtettek, és senkit nem érdekel a bocsánatkérésem. Váratlanul ért ez a dolog, és azt sem gondoltam, hogy már csak az, hogy láttam a házat ilyen mélyen érinthet. Miközben hazafelé sétáltam, próbáltam elfelejteni az elmúlt pár percet, de mindig befurakodott a gondolat a fejembe, hogy milyen lenne, ha még mindig ott élhetnék. Szomorúan elmosolyodtam, amikor rájöttem, hogy ezen fölöslegesen merengek, hiszen ezt valószínűleg sosem fogom megtudni. Ha hiányoznék, legalább egy picikét, akkor biztos kerestek volna már, de mivel nem tették, egyértelmű jelnek vettem, hogy már nem tartozom hozzájuk. Kicsit szánalmasnak éreztem magam, ezért amikor otthon voltam, megpróbáltam nem keseregni tovább. Tudtam, hogy semmire sem megyek vele. Erőt vettem magamon, és eldöntöttem, hogy kicsit kitakarítom a lakást, mivel nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal estig. Mindenhol kitakarítottam, kivéve a lakótársam szobájába, ahová szinte sosem szoktam belépni. Nem igazán vagyunk barátnők, inkább csak eltűrjük egymást, mivel egyiken sem tudunk saját lakást bérelni, kénytelenek vagyunk. Ami azt illeti, nincs sok barátnőm, sőt.
Amikor a takarítást befejeztem, a korgó hasam ráébresztett, hogy ma még semmit nem ettem, ezért készülődés előtt még jól laktam, és csak aztán mentem a fürdőszobába, hogy lefürödjek. Legalább egy óráig áztattam magam a forró vízbe, majd amikor lehűlt, és kezdtem fázni gyorsan megmosakodtam, és kiszálltam a kádból. Törölközés után magamra kapkodtam a kiválasztott ruháimat, aztán a tükör elé álltam, és megszárítottam a hajamat. Kicsit gondolkodtam rajta, hogy mit kezdjek vele, de végül így hagytam, kicsit hullámosan. Amikor a sminkemmel is kész lettem, és ránéztem az órára, elégedetten vettem tudomásul, hogy akár indulhatok is. Gyalog mentem, mivel a klub nincs messze a lakásomtól, és így legalább pont időben érhettem ide. Mivel a buli csak 10 körül kezdődik, ezért még csak a dolgozók voltak itt, akik halkan üdvözöltek, amikor beléptem. Szerettem ezt a helyet, eléggé felkapott volt, és viszonylag nyugodt. Nem kellett részeg, alkoholista pasik miatt aggódni, akik tiszteletlenül viselkednek a dolgozókkal. Néha még élveztem is a munkámat, de az csak ritka alkalmakkor volt. Az utam hátra vezetett, a dolgozóknak fenntartott helyiségbe, hogy lepakoljam a holmimat. Azt hittem nem lesz ott senki, de beleütköztem az egyik munkatársamba, Vanessába.
- Szia. - köszönt nekem mosolyogva, amit én is viszonoztam. Vele elég gyakran szoktam beszélgetni, mivel általában egyszerre szoktunk itt lenni, de nem személyes dolgokról, csupán ilyen jelentéktelen apróságokról. - Azt hittem ma nem dolgozol.
- Én is, de behívtak. - motyogtam beletörődően, mire ő egy együtt érző mosolyt villantott felém. - Nem gond, kibírom. Úgysem csináltam volna semmit, szóval lényegtelen. - vontam vállat.
- Aha, na megyek, majd találkozunk. - mosolygott még rám, aztán már ott sem volt. Furcsálva néztem utána, nem tudtam mire vélni hirtelen távozását, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.
Bíztam benne, hogy nyitásig már itt lehetek, de sajnos addig sem maradtam munka nélkül, azonnal rám szóltak, és asztalokat kellett törölgetnem, meg poharakat pakoltam elő. Utáltam ezt csinálni, ezért vártam már, hogy elkezdődjön a pörgés, és nagyon örültem, amikor az emberek elkezdtek szállingózni befelé. 10 órára már egy egész szép tömeg összegyűlt, időközben azt is megtudtam, hogy ki lesz az ünnepelt, és akkor már biztosra vettem, hogy egy perc nyugtom sem lesz, hiszen Justin Bieber szülinapja nem kis esemény. Ő még nem volt jelen, csupán a barátai, és, ha jól gondoltam, akkor a szülei. Egy fiatal nő, akit az anyukájának tippeltem egy hatalmas torta mellett állt, miközben jobbra-balra pillantgatott, és mivel elég gondterhelt arcot vágott, odamentem hozzá.
- Segíthetek? - kérdeztem kedvesen, mire ő azonnal rám nézett.
- Igen, azt megköszönném. - mondta kicsit kétségbeesetten. - Justin nemsokára megérkezik, de fogalmam sincs, hogy hol lenne a legjobb helye a tortának. Azt akarom, hogy mindjárt meglássa, amikor belép.
- Értem. - bólintottam, majd én is szétnéztem a teremben. - Szerintem toljuk oda, ahol ők állnak. - mutattam egy helyre, ahol pár srác beszélgetett. - Nincs pont szemben a bejárattal, de szerintem észre fogja venni.
- Aha, ez jó ötlet. - mosolygott rám. - Segítesz?
- Persze. - bólintottam, aztán odatoltuk a tortát.
- Ryan, vigyázzatok légy szíves. - szólította meg az ott beszélgető fiúkat, akik kicsit arrébb álltak, miközben a tortát figyelték. Én is azt néztem már egy ideje, és nagyon tetszett, érdekes volt. Volt rajta, egy kisebb gitár és autó figura, egy "Never say never" és "Believe" felirat, és a Youtube logó. Jól megvolt csinálva, és habár egyáltalán nem ismertem Justint, biztos voltam benne, hogy neki is fog tetszeni.
- Köszönöm a segítséget... - fordult felém, és kíváncsian nézett rám, ebből rájöttem, hogy a nevemre kíváncsi.
- Lacey. - mutatkoztam be.
- Szóval Lacey. - mosolygott. - Én Pattie vagyok, Justin anyukája.
- Nagyon örülök a találkozásnak, nekem viszont most mennem kell. - mondtam. - Ha esetleg bármiben segíthetek, akkor itt leszek.
- Köszönöm. - bólintott kedvesen, aztán ott hagytam, és odamentem Vanessa mellé a pulthoz.
- Szerinted mikor jön? - kérdezte, és azonnal tudtam, hogy kire gondol.
- Fogalmam sincs, az anyukája azt mondta, hogy bármelyik pillanatban itt lehet. - vontam meg a vállamat, és ekkor, szinte varázsszóra nyílt az ajtó, és Justin lépett be rajta, egy gyönyörű lánnyal az oldalán, aki biztos a barátnője volt. Nagyon szépen mutattak együtt. A közönség egyenként kiáltott fel, hogy "boldog születésnapot" majd páran oda is mentek hozzá, hogy puszival, vagy kézfogással üdvözöljék. Nem tűnt meglepettnek, ez nem egy meglepetés buli volt, nyilvánvalóan tudott róla, és nem a háta mögött szervezték. Mosolyogva néztem végig a jelenetet, amikor az anyukája, és a barátnője oldalán odament a tortához, ami szemmel láthatóan tetszett neki, ahogy azt gondoltam. Közben rengeteg ajándékot kapott, amiket most nem kezdett el egyenként kibontani, mindenki letette őket egy helyre, így egy elég nagy kupac gyűlt össze. Kíváncsi voltam, hogy ugyan ezekből az ajándékokból mennyinek fogja a hasznát venni.
A buli csak ezután vette kezdetét, és megérkezett a pörgés, amire már érkezésem óta vártam. Egy percre nem tudtam leülni, ide-oda kellett rohangálnom, különböző italokkal a kezemben. Nem volt fárasztó, hozzá voltam már szokva, de néha jól jött volna egy kis pihenő, legalább pár percre, ám ezt most nem kaptam meg.
Ami viszont feltűnt, hogy Justin sorra kérte az erősebbnél erősebb italokat, és ahhoz képest, hogy amikor megérkeztek, milyen jókedvűnek tűnt, most egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha ez lenne élete legjobb bulija. A barátnőjével egész este el sem szakadtak egymástól, de néha észrevettem, hogy a lány is aggódóan méregeti, de Justin szavai, amiket néha a fülébe súgott, mintha megnyugtatták volna. Legalább is a mosolygásából ezt szűrtem le.
Amikor aztán a forgalom még nagyobb lett, és úgy éreztem, hogy már tényleg nem bírom tovább, kértem egy kis szünetet, mondván, hogy friss levegőre van szükségem. A hátsóbejáraton keresztül mentem ki a helységből, minél gyorsabban mert úgy éreztem, hogy megfulladok, ha továbbra akár még egy percre ott maradok bent. Megkönnyebbülten nyitottam ki az ajtót és léptem ki végre, ám amit kint láttam az nagyon meglepett. Először értetlenül bámultam az előttem álló személyre, ám amikor rájöttem, hogy mit tart a kezében, majdnem leesett az állam. Nem akartam elhinni, amit látok, szinte biztos voltam benne, hogy csak a képzeletem játszik velem, de aztán rájöttem, hogy nem. Ő is meglepettnek, és talán dühösnek látszott, nyilván egyáltalán nem számított társaságra, ám most mégis itt álltunk egymással szemben. Végül én voltam az, aki elsőnek összeszedte magát, aztán megszólaltam.
- Meg sem kínálsz? - kérdeztem kihívóan, de választ csak pillanatokkal később kaptam.