11. fejezet

Emma

Justin szülinapja pont úgy zajlott le, ahogy Pattievel megterveztük. Minden tökéletes volt, a vendégek látszólag jól érezték magukat, a hely megfelelő volt, csupán egy dolog aggasztott, maga az ünnepelt. A buli elején neki is jó kedve volt, örült, hogy ilyen sokan eljöttek őt felköszönteni, aztán valami megváltozott, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi történhetett. Többször eltűnt mellőlem, fogalmam sincs hová, de ami a legzavaróbb volt az egészben, hogy azokkal a fura barátaival vonult ki mindig. Aggódtam érte, főleg akkor, amikor már hosszabb ideje nem tért vissza. Jól szórakoztam a többiekkel, de egy idő után már zavart Justin hiánya. Nem akartam ráakaszkodni, én bíztam benne, de az új barátaiban nem. Nem szerettem amikor velük lógott, nyugtalanított. Egy idő után, amikor már nem igazán tudtam jól érezni magam, és egyre kevesebben voltunk, úgy döntöttem, hogy a keresésére indulok, és kicsit körbenézek, de sehol sem találtam. Megpróbáltam felhívni, de a telefonja ki volt kapcsolva. Kezdtem aggódni miatta, még kint is körülnéztem, de egyáltalán nem láttam, sem őt, sem azokat a fiúkat. A klubban már nem voltak sokan, így hamar kiszúrtam a Jeremyvel beszélgető Pattiet, de nem akartam nekik szólni, így inkább tovább nézelődtem. Végül Alfredohoz mentem oda, aki Ryannel beszélgetett.
- Figyeljetek, nem tudjátok, hogy merre lehet Justin? Teljesen eltűnt, már mindenhol kerestem, de egyszerűen nem találom. Felszívódott. - mondtam, miközben többször is a hajamba túrtam. Mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok.
- Már egy ideje nem. - válaszolta Fredo, és Ryan is a fejét rázta. - Emma, nem hiszem, hogy aggódnod kellene, biztos itt van valahol, csak elkerültétek egymást.
- Nem hiszem, szerintem már nincs itt. De akkor hol lehet? - néztem rájuk kétségbeesetten. - Már alig vannak itt, észrevenném. - mondtam, és újra körülnéztem, de hiába. Nem volt sehol.
- Próbáltad már hívni? - szólt közbe Ryan.
- Persze, de ki van kapcsolva. Félek, hogy valami baja esett. - sóhajtottam.
- Fölöslegesen aggódsz, hidd el, hogy minden rendben van vele. - próbált nyugtatni Ryan, de egyszerűen nem tudtam hinni neki. Végül felálltam onnan, majd körbenéztem még párszor, de nem láttam. Szinte biztos voltam benne, hogy már nincs itt.
- Emma! - hallottam meg a hátam mögött egy hangot, ami Pattiehez tartozott. Mosolyogva közeledett felém. - Szerintem én megyek, elfáradtam, csak gondoltam elköszönök.
- Persze. - feleltem, és megpróbáltam nyugodtásog mutatni, még egy mosolyt is sikerült kicsikarnom magamból.
- Justin merre van? - kérdezte.
- Nem tudom, pár perce még itt volt. - hazudtam. Nem akartam, hogy aggódjon. - Majd megmondom neki, hogy fáradt voltál, és elmentél. Szerintem mi is megyünk hamarosan.
- Rendben. - bólintott, aztán szorosan magához ölelt, és kaptam tőle egy puszit. - Majd találkozuk, jó szórakozást még nektek, és mondd meg neki, hogy holnap hívjon fel.
- Feltétlenül. - mosolyogtam, aztán Pattie végigsimított a kezemen, majd megfordult, és elment. Ezután leültem a pulthoz, és nézelődtem. Feleslegesnek tartottam már, hogy mégegyszer körbemenjek, ha itt van még, akkor innen fogom meglátni a leghamarabb. Az is megfordult a fejemben, hogy talán hazament, de ezt elvetettem, hiszen ha hazament volna, akkor biztosan szólt volna nekem. Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy mit csináljak, az idő pedig telt, a vendégek is egyre csak fogytak. Végül Fredo jött oda hozzám, hogy menni készül, és szívesen hazavisz, mivel Justin már szerinte sincs az épületben. Nem volt más választásom, tényleg nem volt már értelme tovább itt maradni, így rábólintottam. Összeszedtem a holmimat, majd elindultunk. Természetesen nem Fredo vezetett, mivel ivott, hátul ült velem, és biztatásképpen megszorította a kezemet, amire csak egy szomorú mosollyal válaszoltam neki.
- Köszönöm, hogy nem hagytál ott. - mondtam neki, miután megállt az autó.
- Ugyan, semmiség. Feküdj le, Justin biztos hamarosan hazaér, vagy az is lehet, hogy már itthon van.
- Kétlem. - vontam vállat.
- Majd holnap hívj fel, hogy mi történt, jó?
- Persze. - bólintottam, aztán megöleltem, elköszöntem tőle, és kiszálltam az autóból. Miközben mentem az ajtóhoz, reménykedtem benne, hogy talán mégis hazajött, és itthon van, de természetesen amikor bementem a házba, sötétség és csend fogadott. Benéztem pár helységbe a konyhába, nappaliba, majd felsétáltam a szobánkba, de sehol sem volt. Aggódtam miatta, de már dühös is voltam, amiért így, minden szó nélkül eltűnt. Mielőtt elmentem volna letusolni, újra felakartam hívni, de aztán eszembe jutott, hogyha bekapcsolta volna a telefonját, azt már jelezte volna az enyém, így nem próbálkoztam. Bementem a fürdőszobába, ahol levetkőztem, majd beálltam a zuhany alá. Sokáig álltam a meleg víz alatt, gondolataimba mélyedtem. Mostanában sokat gondolkodom, Justinos, a kapcsolatunkon. Nem tudtam hová tenni ezt a változást, ami mostanában történik körülötte. Aggasztott, hogy titkolózik. A tusolást egyáltalán nem siettem el, szerintem legalább fél órát álltam ott, amikor aztán kiszálltam a zuhanyzó fülkéből és megtörölköztem, majd felöltöztem. Álmos voltam, de szinte biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni elaludni, ameddig Justin nem ér haza, így inkább elindultam a földszintre, hogy igyak valamit a konyhában. Már majdnem leértem, amikor megláttam valakit a kanapén ülni a nappaliban. Ő volt az, azonnal felismertem. Kicsit megnyugodtam, hogy látom már, és szinte azonnal lerohantam volna, de aztán mégsem tettem. Amikor közelebb értem hozzá láttam, hogy nincs a legjobb állapotban. Kezét a fejébe temette, az előtte lévő asztalon pedig egy üveg vodka, ami már majdnem üres volt. Lassan sétáltam oda hozzá, aztán leültem mellé. Pár percig szótlan, és mozdulatlan maradtam, majd kezemet a hátára simítottam. Nem tudom, hogy eddig észrevette-e már, hogy itt ülök mellette, de erre a mozdulatomra felemelte a fejét és rám pillantott, de nem mondott semmit.
- Hol voltál? - kérdeztem nyugodtan. Nem akartam vele veszekedni, vagy esetleg kiabálni, tudtam, hogy azzal csak még rontanék a helyzeten. Válaszul csak megrántotta a vállát.
- Justin, mi a baj? - próbálkoztam egy újabb kérdéssel, remélve, hogy erre már rendes választ kapok, de nem. Továbbra is csendben maradt, és csak egy fejrázást kaptam, majd a fejét újra visszatemette a kezébe. Rémület fogott el, hiszen soha nem láttam még ilyen állapotban. Főleg, hogy ez a születésnapja, boldognak kellene lennie.
- Kérlek, ne csináld ezt. Mi a baj? Aggódom érted. - mondtam, és közben közelebb ültem hozzá, szinte a fülébe suttogtam, a kezem pedig még mindig a hátán volt.
- Lényegtelen, Emma. Te ezt nem értheted, és talán jobb is. - motyogta végre.
- De mit? Mit nem érthetek, Justin? Könyörgöm mondd el, megijesztesz.
- Annyira kibaszottul elcsesztem mindent. - hangja szinte kétségbeesett volt, összetört.
- Nem tudom miről beszélsz, bárcsak tudnám. - sóhajtottam. - Bármi is a baj mondd el, és majd együtt megoldjuk. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz, bármiről is legyen szó, itt vagyok veled. Tudod, ugye?
- Tudom, de ezt nem lehet. Nem akarom. - rázta meg a fejét hevesen. - Nem akarom.
Tanácstalanul ültem mellette, nem tudtam mit csinálni, de abban biztos voltam, hogy hiába faggatom most, nem fog elárulni nekem semmit. Részeg volt, és szomorú, így a legjobbnak láttam, ha most felmegyünk, lezuhanyozik és lefekszik, ezt a beszélgetést pedig majd folytatjuk holnap.
- Mi lenne, ha felmennénk, letusolnál és lefeküdnénk? - kérdeztem tőle, majd kezemet felvezettem az arcára, és magamhoz fordítottam.
- Az jó lenne. - mondta halkan.
- Tudsz egyedül jönni? - néztem rá kérdőn, ő pedig bólintott, majd felállt, először megkellett kapaszkodnia, de aztán egyenesbe hozta magát, és dülöngélve ugyan, de tudott járni, mégis azonnal a keze után kaptam, és szorosan megszorítottam, így mentünk fel az emeletre. Justin bement a fürdőszobába, én pedig leültem az ágyra, és vártam őt. Nem tudtam, hogy most mégis mit gondoljak. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet a baj, egyszerűen teljesen tanácstalan voltam. Féltem. Tény, hogy mostanában tényleg nem volt minden a legnagyobb rendben, de ezt egyáltalán nem tudtam már hová tenni. Reménykedtem benne, hogy hamarosan elmondja, mi bántja őt, és mitől ilyen rosszkedvű, szétszórt. Szerettem volna neki segíteni, de így teljesen tétlen voltam, hogy nem tudtam semmit. Bárcsak megbízna bennem, és beavatna a dolgaiba.
Gondolataimban az ajtó zavart meg, ahonnak kilépett Justin. Nem nézett ki jobban, de legalább már nem bűzlött annyira az alkoholtól. Én felültem az ágyon, és a helyemre csusszantam, majd ő is odajött, lefeküdt, aztán felnézett rám. Hátradőltem, így egy szintben voltunk, és megfogtam a felém nyújtott kezét.
- Minden rendben? Jobban vagy? - krédeztem, ő pedig bólintott, de tudtam, hogy hülye kérdés, ahogy azt is, hogy egyáltalán nincs jobban, csak engem akar megnyugtatni.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, Emma. Nagyon szeretlek. - suttogta, és közben végig a szemembe nézett.
- Én is szeretlek, Justin. - mosolyodtam el, de semmi vidámság nem volt benne.
- Gyere közelebb. - kért, én pedig teljesítettem a kérését, és oda húzódtam hozzá, így áttudott ölelni. A hátamat kezdte el simogatni, majd adott egy puszit a vállamra. - Jó éjt, Emma.
- Jó éjt. - mondtam én is, habár rengeteg kérdésem lett volna még, inkább hagytam, hogy aludjon. Nem sok idő kellett, és hallottam, hogy légzése egyenletessé vált, elaludt. Bárcsak nekem is ilyen könnyen ment volna, de csak kattogott az agyam. Féltem, hogy valami történt vele, és örültem, hogy végre itthon van, biztonságban, de mégsem voltam teljesen nyugodt. Felzaklatott kicsit, reméltem, hogy hamarosan minden rendben lesz, és megbeszélhetjük. Nem akartam vele veszekedni, tudtam, hogy most egyáltalán nem megyek kiabálással, vagy kérdőre vonással semmire. Justin nincs jól, és nekem mellette kell állnom, nem pedig rontani, az amúgy sem rózsás helyzeten. Bíztam benne, hogy hamarosan túljutunk ezeken a nehéz időszakokon is, és aztán minden helyre áll, a régi kerékvágásba. Semmire sem vágytam jobban, minthogy újra megint olyan legyen minden, mint régen.