15. fejezet

  
Lacey

Lassan sétáltam a munkahelyem felé, mivel még volt bő 20 percem, ezért nem siettem. Nem foglalkoztam senkivel, csak mentem előre, miközben a fülemben ordított a zene, csak erre figyeltem.
Késő délután volt még csak, amikor beléptem a munkahelyem ajtaján, és mivel ide főként este járnak az emberek alig akadt egy-két ember elvétve a helységben. Nem is igazán néztem szét, egyenesen a pult melletti ajtóhoz mentem, ahol lerakhatom a cuccomat és átöltözhetek, de Adam megállított.
- Lacey, valaki rád vár. - mondta.
- Kicsoda? - húztam fel a szemöldökömet érdeklődve, mire ő az egyik távolabbi boxra mutatott, ahol egyedül ült valaki. Először nem tudtam teljesen kivenni, hogy ki lehet ő, mivel kicsit sötét volt a helyiségben, de miután jobban szemügyre vettem, rájöttem. Meglepődötten fordultam vissza Adam felé, majd megkérdeztem, hogy nem téved-e.
- Nem. Téged keresett, még a nevedet is mondta.
- A nevemet? - kérdeztem csodálkozva, de választ már nem vártam meg, újabb kérdést tettem fel. - Régóta vár?
- 15 perce, körülbelül. Kicsit talán idegesnek tűnt.
- Érdekes. Mindegy, odamegyek hozzá.
- Rendben, de ne felejtsd, hogy mindjárt váltasz. - figyelmeztetett, mintha nem tudnám.
- Oké. - bólintottam, de már csak a hátamat láthatta, mivel elindultam Justinhoz. Háttal ült nekem, így nem láthatta, hogy jövök, ezért kissé megrezzent, amikor leültem vele szemben, de amint észrevette, hogy én vagyok az, rendezte a vonásait, és kicsit kihúzta magát.
- Nem gondoltam, hogy valaha is találkozunk még. Azt pedig főleg nem, hogy te fogsz felkeresni. - mondtam köszönés nélkül. - Minek jöttél ide?
- Én csak... szóval... nem tudom. - sóhajtott, miközben a szavak után kutatott. Igaza volt Adamnek, valóban zaklatott volt kicsit. - Beszélni szerettem volna.
Majdnem felnevettem ezen a kijelentésén, hiszen mégis miről beszélgethetnénk mi ketten?
- Most csak viccelsz ugye? A múltkor elhajtottál, most pedig ide jössz a munkahelyemre, hogy te beszélgetni szeretnél? Velem? Szerintem rossz helyen jársz. Miért nem keresed meg az egyik haverodat és kérszt tőle egy kis füvet, mint a múltkor? - kérdeztem tőle, ő pedig meglepődötten nézett pár pillanatig a szemembe. Álltam a tekintetét, aztán észrevettem, hogy mennyi szomorúság van benne. Megsajnáltam, ahogy láttam fáradt, kimerült tekintetét, és már bántam amiért úgy leteremtettem. Nyilván nem ezért jött.
- Igazad van, nem kellett volna idejönnöm. Hiba volt, nem értem, hogy mit képzeltem. - mondta.
- Jó, menj csak. - vontam vállat, és hagytam, hogy elmenjen. Igazából nem értettem, hogy miért jött ide, de így jobban belegondolva talán akkor sem kellett volna ilyen gorombán beszélnem vele. Nem tudtam, hogy mit csináljak, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utána megyek, de elvetettem ezt az ötletet, és visszamentem a pulthoz. Adam kérdő tekintettel nézett rám, de én figyelmen kívül hagytam, és hátramentem, hogy átöltözzek. Nem tartott sokáig, pár perc múlva kész voltam, és miután a hajamat felfogtam, visszamentem, hogy elkezdhessek dolgozni, de meglepetés ért, amikor a pultnál megláttam Justint. Nem gondoltam, hogy visszajön, de azért odamentem hozzá.
- Lacey, tudom, hogy nem ismerjük egymást, de muszáj meghallgatnod. Muszáj beszélnem valakivel. Szükségem van arra, hogy valaki meghallgasson. - mondta, és szinte könyörögve nézett rám.
- De miért nekem? Miért nem beszélgetsz a barátnőddel? Ő biztosan jobban tudna segíteni, mint én.
- Ő nem értené meg. - rázta a fejét. - Elítélne, ha tudná, és csalódna bennem. Nem akarom ezt.
- Nekem dolgoznom kell, Justin.
- Megvárlak. - ajánlotta. - Nincs semmi dolgom már, itt leszek.
- Egész éjszaka? - vontam fel a szemöldököm.
- Ha kell, akkor igen. - mondta határozottan, és bólintott is hozzá. Én csak sóhajtottam egyet, majd megvontam a vállamat.
- Rendben, de ha lehet, akkor ne a pultnál ülj, keress valami boxot, ahová nem lát az egész klub. Nem akarunk feltűnést.
Ő elment, és ezután már nem is nagyon figyeltem rá, mivel sorra jöttek az emberek, és egy egészen szép tömeg gyűlt össze, nem volt időm foglalkozni vele. Azt sem tudtam, hogy hol van, melyik boxban. Vártam, hogy vége legyen az éjszakának, bevallom, kíváncsi voltam arra, hogy mit szeretne. Fáradt voltam, amikor végeztem, de mégis megkerestem még Justint, aki egy eldugott helyen ült. A telefonját nyomogatta, de előtte az asztalon volt már pár üveg, ezért feltételeztem, hogy nem volt már józan. Lassan odasétáltam hozzá és megérintettem a vállát, mire felnézett rám. A szeme már csillogott az elfogyasztott alkoholtól.
- Végeztem.
- Az... az szuper. - bólogatott. - Akkor gyere, menjünk. - mondta, majd nehezen ugyan, de felállt.
- Hová akarsz menni? - kérdeztem, mire ő értetlenkedve nézett rám, aztán pedig gondolkodóvá vált az arca.
- Nem tudom, hozzám nem mehetünk. - vont vállat.
- Akkor menjünk hozzám. Tudsz jönni?
Bólintva jelezte, hogy igen, de amikor elindult, a biztonság kedvéért inkább mégis megfogtam a karját, és úgy vezettem őt ki a klubból.
- Ott az autóm. - mutatott egy fekete Range Roverre, ami nem messze parkolt tőlünk.
- Így nem vezethetsz, Justin. Mi lenne, ha inkább visszamennék a klubba? Most oda úgysem fog jönni senki. Csinálok egy kávét, na gyere. - mondtam és visszamentem a helyiségbe, ő pedig készségesen követett. Leült az egyik bárszékre, én pedig megkerültem a pultot, hogy elkészítsem a kávét mindkettőnknek. Nem hiszem, hogy enélkül kibírtam volna még, nagyon fáradt voltam. 
- Csak egy kérdés. A nevemet egyébként honnan tudod? - jutott hirtelen eszembe.
- Anya mondta, azt hiszem. - vont vállat.
- Értem. - bólintottam, majd megkerültem a pultot és leültem mellé, amikor kész lett a kávé. - Tudod, nem igazán tudom elképzelni az okát annak, hogy füvezel, vagy, hogy egy idegen lánnyal szívesebben megbeszéled a problémáidat, mint a családoddal vagy a barátnőddel.
- Miért? Azért mert gazdag vagyok, vagy mert sikeres? - kérdezett vissza, és a hangjából tisztán lehetett hallani a keserűséget. - Mindenki azt hiszi, hogy ha ez a két dolog megvan, akkor már semmi baj nem lehet, és magától értetődően boldognak kell lenned, nem panaszkodhatsz. Hülyeség.
- Szóval azt mondod, ezek ellenére nem vagy boldog? - kérdeztem és valóban nem tudtam elképzelni, hogy mi vette rá arra, hogy hozzám forduljon.
- Nem arról van szó, hogy ne lennék boldog. Vannak pillanatok, amiket nem cserélnék el semmiért, például, amikor a színpadon lehetek és énekelhetek a rajongóimnak, láthatom az örömöt az arcukon, vagy amikor Emmával lehetek és a családommal... De a többi? Mindenki azt akarja, hogy a legjobbat nyújtsam minden pillanatban, elvárják tőlem, hogy soha ne hibázzak, ha pedig mégis megtörténik, rögtön ott vannak, mint a keselyűk, érted? Mintha várnák a pillanatot, hogy mikor csinálok már valami helytelent. Néha úgy érzem, hogy szándékosan keresik mindenben a rosszat, mintha azt szeretnék, hogy megbukjak, ezért minden lépésemet figyelik. Bármi történik, másnap az már megjelenik az újságokban.
- Ki akarsz szállni? - kérdeztem, mire hirtelen rám emelte a tekintetét.
- Dehogyis! - csattant fel.  - Voltak már olyan pillanatok, amikor tényleg azt kívántam, hogy bárcsak rendes életem lehetne, de akkor miért dolgoztam eddig? Akkor minden eddigi munkám felesleges lenne, ha csak így feladnám. Azt nem tehetem. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen tényleg a semmiből teremtettem ezt mindet elő magamnak, és hálás is vagyok, azoknak az embereknek akik segítettek nekem. Én csak szeretném, ha kicsit nagyobb teret kaphatnék, amikor úgy érezhetem, hogy egy átlagos ember vagyok. Szeretnék rendes életet biztosítani Emma számára. Félek, hogy egyszer megunja ezt. Szeretem őt, nagyon és tudom, hogy ő is tudja ezt, de félek, hogy egyszer ez nem lesz már elég neki, hogy elege lesz a körülöttem lévő felhajtásból, a lesifotósokból. Tudod, milyen érzés lehet, amikor nem viheted el egy normális randira a barátnődet, mert azonnal letámadnak az utcán, és az arcodba nyomják a fényképezőgépeket? Amikor elkezdtem ezt még 15-16 évesen, nem tudtam, hogy ez vár majd rám.  Azt hittem, hogy minden csak a zenéről fog szólni. Azt szeretném, hogy olyan legyen mint az elején, amikor még élveztem az egészet és nem voltak problémák, pletykák és találgatások. Minden olyan egyszerűnek tűnt, most meg... - sóhajtva rázta meg a fejét, miközben beszélt - Régebben el sem tudtam volna képzelni, hogy olyanhoz nyúljak mint a fű, de nem tehetek róla. Egyszerűen kell néha kiút ebből a sok rosszból, és így legalább pár pillanatig jól érezhetem magam. Utána persze megbánom, és rájövök, hogy nem ér semmit, mégis újra és újra beleesek.
Nem gondoltam, hogy egy kérdésre egy ilyen hosszú monológot kapok válaszul, de nem szóltam közbe, csak hagytam, hogy kiadja magából, szinte dőltek belőle a szavak, és miközben hallgattam elcsodálkoztam párszor, de így belegondolva már érthető volt a kiborulása. Tényleg nem lehet valami egyszerű, ha mindig a sarkadban vannak, és egy kis magánéleted sincs.
- Justin, szerintem ne add fel, hiszen mindenki életében vannak nehezebb időszakok, csak bíznod kell magadban, hogy képes vagy túlvészelni ezt. Nem vagy olyan rossz helyzetben, hiszen rengetegen állnak melletted, akik szeretnének neked segíteni. Szükséged van most a családodra, a barátaidra és legfőképpen a barátnődre, szóval ne fordíts nekik hátat. Ne menekülj el tőlük, mert attól nem lesz jobb, hidd el nekem.
- Hogyhogy ilyen jártas vagy a témában? - kérdezte érdeklődve.
- Az egy másik történet, amit csak kevesen ismernek - mondtam félig elmosolyodva, ő pedig bólintott. Tudta, hogy nem fogom most ezt elmondani neki, ezért nem is kérdezett többet. Tudtam, hogy ő őszinte volt velem, de én nem vagyok az a fajta ember aki ilyen könnyen megtud nyílni másoknak, és nem is voltam biztos benne, hogy Justinnal leszek-e valaha olyan kapcsolatban, hogy megismerje a történetemet.